Erdély, egy európai mikrokozmosz

Kategória: Transzilvanizmus

Miért is függött és függ ma is Erdély sorsa a legkülönbözőbb külső (geo)politikai tényezők hatásától? Hans Hedrich írása.
Úgy tűnik, bizonyos Erdélyen kívüli hatalmak Erdély feletti hegemonializmusa jelenti az utóbbi évszázadok metapolitikai paradigmáját ebben a három volt hatalmi tömb és jelenleg még mindig létező befolyási szférák találkozásánál található európai mikrokozmoszban. Alábbiakban engedjenek meg egy fordított időrendű történelmi minivázlatot:

 

XXI. és XX. század: Román etnolingvisztikai, balkáni kulturális és ortodox felekezeti hegemonializmus.

XIX. és a XX. század eleje: Magyar etnolingvisztikai, közép-európai kulturális hegemonializmus.

XVIII., XIX. század eleje: Katolikus felekezeti, Habsburg közigazgatási, közép-európai kulturális hegemonializmus.

XVII–XVI. század: (Részleges) oszmán, balkáni/anatóliai kulturális hegemonializmus.

Ezekből az adatokból implicit módon az is következik, hogy melyek voltak a hegemoniális politikáknak alávetett csoportok az utóbbi 400 évben. Megfigyelhető, hogy egymás után, bizonyos ideig

mindegyik etnolingvisztikai és felekezeti csoport volt már domináns vagy alávetettségi helyzetben más csoportokkal szemben.
A romák kivételt képeznek, ilyen szempontból ez különlegesebb és bizonytalanabb eset – de az ő növekvő demográfiai arányuk már jelez egy bizonyos jelentőséget/dominanciát, mely idővel hangsúlyosabbá válik. Úgy tűnik, a peremvidéki földrajzi és geopolitikai elhelyezkedés döntő tényező lehetett az Isztambul, Budapest, Bukarest által a régióra gyakorolt Erdélyen kívüli hegemoniális paradigma megszilárdulásában – a dominancia, a behódolás, a térségnek a központosító hatalom struktúráiba történő, nem-megegyezéses bekebelezése/”integrációja” – bizonyos kiváltságos körök kooptálásával – az előszeretettel használt és fellebbezhetetlenül alkalmazott recept mind Románia, mind Magyarország és a birodalmi Ausztria által.

Visszatekintve nagy ambivalenciát figyelhetünk meg Erdély és a kor hegemónjai kapcsolata terén. A negatív felfogással ellentétben úgy tűnik, hogy a Magas Porta nagylelkű (?) mozgásteret és viszonylagos függetlenséget engedett meg Erdélynek, bár vitathatatlan a bomlasztó oszmán jelenlét Közép-Európában.

Másrészről a legnagyobb civilizációs és demográfiai katasztrófát – meglepő? – éppen a Habsburgok 1600 körüli behatolásainak és beavatkozásainak tudhatjuk be, melyeket azonban a XVIII–XIX. században egy Ausztriának köszönhető vitathatatlan civilizátori lendület kompenzált.

A XIX–XX. századi Magyarország nacionalizmusa, központosítása és asszimilációs törekvése valódi és nyomasztó gondnak bizonyult – de kevésbé nyomasztó, mint az éppen csak megalakított Román Királyság nacionalizmusa, jakobinus központosítása és román despotizmusa. Másrészt: mindkét hegemonális államban a modernizmus számos lehetőséget és bizonyosfajta emancipációt is biztosított a polgárainak.

A XX–XXI. századi Made in Romania nacionalizmus szintén visszaélt a románok/ortodoxok etnodemográfiai súlyával
a többi erdélyi csoport és felekezet ellenében – de – kevés kivételtől eltekintve – nem folyamodott olyan explicit és erőszakos etnikai tisztogatásokhoz, amilyenek az 1944–1946 időszakban Lengyelországban, Csehszlovákiában, Jugoszláviában, Magyarországon voltak.

Tehát megfigyelhetjük, hogy a hegemón képe összetett és nem fér bele azokba a leegyszerűsítő, fekete-fehér, jó-rossz, elnyomó-elnyomott sémákba, melyekkel az utóbbi 100 év diktatúrái és átmenetei indoktrináltak bennünket…

A szinte folyamatosan hegemonális keret miatt az erdélyi lakosok és konstitutív csoportok kollektív tudata is elkerülhetetlenül ennek megfelelően alakult – és torzult. Románok–magyarok–németek–ortodoxok–katolikusok–protestánsok–stb. a korabeli oktatási rendszeren és ideológián keresztül valamennyien magukévá tettek a „másik” feletti pillanatnyi uralmukat megindokoló narratívákat. A másik felett, akinek alávetett és diszkriminált helyzetét természetesnek, szükségesnek, jogosnak tekintették és előrevetítették az örökkévalóságba.

Örökre mi vagyunk az urak volt/maradt az a hit és édes/keserű illúzió, amelyben Erdély nagyjából összes nagy közösségének része volt.
Negatív formában és a szóban forgó kor domináns csoportja által szisztematikusan figyelmen kívül hagyottan voltak/vannak jelen a kiváltságtalanok, háttérbe szorítottak, kisemmizettek, jogfosztottak: románok–magyarok–németek–ortodoxok–katolikusok–protestánsok stb. Nagyjából mindegyik volt már valamikor ebben a hálátlan szerepben. Íme a bizonyítéka annak, hogy a történelem nem lineárisan halad, hanem inkább kacskaringósan, hullámos vonalakban, esetleg spirálisan vagy szerpentinszerűen, bizonyos visszatérő motívumok/paradigmák, sőt néha konkrét események megismétlésével is.

Erdélyben a hegemónváltás az európai kontinensen zajló nagy történelmi mozgásokkal és „tektonikus” mutációkkal szinkronban zajlott, a régió helyzetének jó és rossz irányú alakulása Európa jó és rossz irányú alakulását tükrözte – általában megfeledkezve minél befogadóbb, nem-hegemonális, a térség minden lakójának javát szolgáló politikák szükségességének szabályáról.

A jelentős erdélyi változások főleg más személyek, csoportok, hatalmak és nem az erdélyiek és általában véve Erdély hasznára történtek.
Az esetleges előnyök általában csak járulékos, a hegemonializmust tűrhető paraméterek között tartani hivatott hatások voltak.

Íme, az Erdély konfigurációjában erőteljesen megérzett nagy mutációk fordított idősorrendű történelmi vázlata:

XXI. és XX. század: Az AEÁ/NB és a szövetségesek győzelme és dominanciája 1945-ben és 1989-ben; a birodalmi Franciaország revánsa, győzelme és dominanciája a germán Közép-Európa felett 1918-ban és utána, olyan klienshatalmakon keresztül, mint Románia, Szerbia, Lengyelország, Csehszlovákia.

XIX. és XX. század eleje: Germán uralom Közép/Kelet-Európa felett, miután Németország 1871-ben legyőzte az Antantot, a hajdanán (1848) lázadó, forradalmár és Habsburg-ellenes Magyarország Ausztria általi kooptálása az 1866-os porosz–osztrák háború után.

XVIII. század: Katolikus Habsburg győzelem és dominancia a „reconquista” és Magyarország oszmánok általi abszolutista bekebelezése után (1699-es karlócai béke, 1711-es szatmári béke).

XVII–XVI. század: Oszmán győzelem és dominancia, a Magyar Királyság felosztása a mohácsi csata (1526) és Buda eleste (1541) után.

A jelenbe visszatérve: a fentiekből levonhatjuk a tanulságot, hogy Erdély és népességei állammal (Románia) szembeni státuszának megváltozása

csak valamiféle nagy geopolitikai mutációk kontextusában következhet majd be – az ezekkel járó konfliktusokkal együtt.
Ami nemkívánatos és minden áron elkerülendő. Ebből következik, azt hiszem, az a reflex is, mellyel az erdélyi magyarok „merészebb” követeléseit (kollektív jogok/autonómia – melyeket Románia gyakorlatilag már 1993-ban megígért!) a térségbeli esetleges/állítólagos orosz destabilizálási érdekkel azonosítják (egy Románia által 1918-ban és utána is propagandisztikusan használt visszatérő motívum). Nem véletlen, hogy a volt Jugoszláviában lezajlott veliko-szerb háborúk idején a szerb propaganda ugyanígy átkozta Ausztriát, birodalmi és visszakövetelési szándékokkal vádaskodva. A nyugati vezetők nem véletlenül tabusítják jelenleg az esetleges területcserék témáját – még konszenzuális(!) és a nemzetközi közjognak megfelelőeket is – Koszovó Köztársaság és Szerbia között. Egy dominóhatás félelme valós – és hihető, tekintettel a „selffulfilling profecy”, az önbeteljesítő jóslat hatására is.

Tehát: A jelenlegi európai stabilitási konfigurációban

nem nagyon sejlenek fel realista opciók Erdély és az erdélyiek státuszának kedvező megváltozására
a központtal/központokkal (Bukarest, részben Budapest, közvetve Bécs/Berlin/Brüsszel/stb.) szemben – például a közigazgatási-adóügyi decentralizálás, a történelmi kritériumok szerinti regionalizálás, az etnikumok közigazgatáson belüli arányos képviselete, az összes őshonos nyelv (újbóli) hivatalossá tétele, a történetírás ideológiamentesítése és más hasonlók irányába. Ha megvalósulna valami a fentebbi lépésekből, akkor valószínűleg hasonló elmozdulások történnének Európa más (közép-keleti) részeiben is, például a magyarok vagy más őshonos, számbelileg kisebbségben lévő csoportok által lakott területeken.

Ezért aztán, sajnos,

folytatódni fognak az őshonos, egyes térségbeli országokban számbeli kisebbségben lévő kultúrák felmorzsolására és közép-/hosszú távon történő felszámolására irányuló politikák,
mert különben nem lehet fenntartani a jelenlegi status quo-t. (Lásd például a Románia és Ukrajna, részben Szerbia és Szlovákia által intézményesített és állam által táplált magyarfóbiát, mint a feszültség és megosztás más stratégiát a többetnikumú és sokfelekezetű régiókban.) Önmagáért beszél a kitalált román sírok körül csapott igazi „cirkusz”, melyet nemrég állított színpadra a Bákó megyei Dormánfalva Polgármesteri Hivatala az úzvölgyi magyar katonai temetőben és amelyet egy ellentmondásos RMDSZ kampánycélra kihasznált, mint ahogy a román és magyar (orosz és egyéb) nyelvek, mint oktatási nyelvek felszámolása az ukrajnai gimnáziumokban.

Milyen pozitív és realista opciók vannak Erdély és lakói számára ebben a szélesebb, nem nagyon kedvező kontextusban? A bejegyzés címére visszatérve, azt hiszem, hogy mindnyájunk számára éppen paradigmaváltással érhetnénk el a legnagyobb „profitrátát” (ugyanis a jelenlegiek, összességében, hátrányosak számunkra). Íme, egy spontán lista ezzel kapcsolatosan – így olvasandó és értelmezendő:

 

Addendum: Ez az esszé itt, Erdélynél meg is állhatna – de elszalasztanánk egy nagy esélyt Erdély és egész Románia számára, ha figyelmen kívül hagynánk a történelmi Romániát (a „Regátot): mert, ahogy Erdély (Bánság…) egy (közép-) európai mikrokozmoszt képvisel, a történelmi Románia (a „Regát”) egy (délkelet-) európai mikrokozmoszt. Tehát

a jelenlegi konfigurációban, a Románia–Erdély kettős valódi páneurópai mikrokozmoszt képvisel –
az ezt a teret belakó népességek helyi, etnikai, vallási jellegzetességével, természetesen!... Egyúttal annak bizonyítéka is, hogy a nemzeti, regionális, vallási jellegzetesség nincs ellentmondásban az európaisággal vagy akár a kozmopolitizmussal. Realizmusunkat és a jelenlegi (egyáltalán nem rózsás) helyzettel kapcsolatos józanságunkat megőrizve, mégis alapos okaink vannak nemcsak Európa (figyelmen kívül hagyott, irreleváns) perifériájának felfogni Erdélyt és Romániát, vagy Romániát és Erdélyt, hanem olyan helyként, mely kifinomult, de nagyon is valóságos módon az egész kontinensre nézve reprezentatív: tökéletlenségeink egyben Európa tökéletlenségei is, erősségeink pedig a jövőben Európa erősségeivé is válhatnak.

Véleményeket, kritikákat, javaslatokat várok! A mi, valamennyiünk Erdélyéről, Romániájáról, Európájáról van szó.