Hát persze, hogy nem csak a magyar fél volt sáros. Csak az akkor még leendő utódállamoknak tökéletesen megfelelt az egyoldalú beállítás. Ahogy ma is.

Jelen szöveg a Neuer Weg oldalon közölt cikkfordítása. Az alcímeket a szerkesztőség adta.

A népi hiedelemmel ellentétben nem azt nevezzük irredentizmusnak, ha az örök magyar az örökké román Erdélyt akarja, hanem – a meghatározás és eredeti értelme szerint – az, amikor egy nemzetállam a szomszédos országok bizonyos területeinek birtokába akar kerülni, etnikumtársai „idegen uralom” alóli felszabadításának okán vagy ürügyén (Ol.: terre irredente = „megváltatlan”, fel nem szabadított területek). Mozgalomként és fogalomként az irredentizmus az 1861-ben egyesített Olaszországból indult ki és olaszok (és más nemzetiségek) által lakott régiókkal kívánta kibővíteni, illetve „kiegészíteni” a területét, melyek például Ausztria-Magyarország (Dalmácia, Dél-Tirol) vagy Svájc (Ticino/Tessin) részét képezték. De hasonló mozgalmak számos más államban léteztek/léteznek, a XIX. század végén, a XX. század elején Franciaországban (a Németország részét képező Elzász-Lotaringia), Görögországban (a mai Törökország keleti partvidéke), Romániában, Szerbiában, Olaszországban is, melyek területi igényei Ausztria-Magyarország ellen irányultak. Az 1914–1918-as „Nagy Háborút” lezáró békeszerződések után az irredentizmus, illetve a revizionizmus (= a határok felülvizsgálatára és az ország új határainak kijelölésére irányuló mozgalom) – könnyen érthető okokból – azokba az országokba helyeződött át, melyek területi veszteségeket szenvedtek el, mint Magyarország, Németország, Törökország.

 

Igen, jól olvasták: Létezett Ausztria-Magyarország ellen irányuló román (szerb, olasz) irredentizmus,

amelyről irattári dokumentumok vannak, de amelyről – legalábbis Romániában – senki sem beszél. Furcsa? Szerintem egyáltalán nem furcsa, mert a román irredentizmus elhallgatása implicit módon oda vezet, hogy az etatista-nacionalista propagandának ebben a „szegmensében” a (valódi vagy képzelt, illetve félreértelmezett) magyar irredentizmus témája monopolizálja a román kollektív képzeletet. Az alábbiakban összefoglalva és fénymásolatban közzéteszek néhány 1863 és 1914 között született osztrák-magyar diplomáciai dokumentumot, melyekre véletlenül bukkantam egy monográfiában a nemzetközi jog gyakorlatáról Ausztria-Magyarországban az 1859–1918 időszakban, amelyek Ausztria Tudományos Akadémiájának kiadójánál jelentek meg, az „irredentismus” jelenségének szentelt külön alfejezetben. Forrás: Die Völkerrechtliche Praxis der Donaumonarchie (1859–1918), Bécs, 1996, 48–58. o.

A fenti dokumentumban 11 oldalon a németországi, romániai, olaszországi, szerbiai osztrák-magyar küldöttek nyolc diplomáciai feljegyzését ismertetik az ezekben az országokban zajló konkrét irredenta tevékenységekről, valamint a diplomaták válaszlépéseiről.

Mint minden alkalommal, amikor egy-egy korabeli dokumentumot olvasok (sajnos, túl ritkán), egyszerűen lenyűgöz, mert mindezekből a formalizált, mértékletes, néha szikár beszámolókból kiérezhető valami egy régen letűnt világ szelleméből. A történelmi dokumentumok pedig, egymás mellé téve, kombinálva és újrakombinálva kezdenek töredékeket körvonalazni az eltűnt korok és valóságok mozaikjából. Jelen esetben egyes fiatal dél- és délkelet-európai nemzetállamoknak a „nagy szomszéd”, a dualista monarchia ellen irányuló nacionalista-etatista akcióinak mozaikjából kapunk ízelítőt. A következőkben három dokumentumot fogok vázlatosan ismertetni, egyet-egyet Romániából, Szerbiából és Olaszországból.

Akit érdekel és tud németül és franciául, az a fentebbi forrásban több dokumentumot is találhat, melyek közül kettő a németországi és egyesült államokbeli lengyel irredentizmusra vonatkozik, de azok Oroszország, nem pedig Ausztria-Magyarország ellen irányultak.

I. Románia, 1885: Gyújtsátok fel a magyar grófok udvarházait! (50–51. o.)

A bukaresti osztrák-magyar képviselő (Chargé d’affaires), Eissenstein 1885. augusztus 31-én arról tájékoztatta Kálnoky osztrák-magyar külügyminisztert, hogy Bukarestben egy kiáltványt adtak ki, melyben az erdélyi románokat az erdélyi magyar nemesi kúriák felgyújtására szólítják fel és arra, hogy az írek példáját követve, akár „dinamittal” is szabadítsák fel magukat a „magyar iga” alól. Eissenstein ugyanakkor Brătianu miniszterelnökhöz fordult, ezt követően pedig a kiáltvány összes példányát megsemmisítették, az ügy pedig az Ügyészségre került.

Kálnoky (francia nyelvű!) válaszában a következőket írja Eissensteinnek: „Nagyra értékeljük hozzáállását ehhez az ügyhöz. Kérjük, használjon határozott hangot Brătianuval szemben és ne rejtse el előle azt a tényt, hogy a határaink ellen ismételten irányuló forradalmi mozgalom csakis az ő gondatlansága és toleranciája miatt erősödhetett meg ilyen mértékben. A határok és ügynökeink biztonságáért a (román – a szerz.) királyi kormány viseli a teljes felelősséget. A forradalmi projektek elleni fellépésével (Románia kormánya) csak a kötelességét teljesíti és elvárjuk, hogy lépjen fel határozottan a mozgalom ismert vezetőivel szemben. Kiutasításuk esetén kérjük, hogy tájékoztassanak bennünket a nevükről és az úti céljaikról.”

Kálnoky még azt üzeni a bukaresti osztrák-magyar követnek, Mayrnek, hogy javasolja a nem-román agitátorok kiutasítását Brătianunak. Brătianu egyetértőnek mutatkozott ezekkel a lépésekkel, de attól tartott, hogy az ellenzék hasznot húz majd ezekből. Felállt egy minisztertanács, mely az agitátorok kiutasításáról és büntetőügyi vizsgálat elindításáról döntött. (…)”

Itt ér véget a diplomáciai dokumentum. A következő aspektusok tűnnek érdekeseknek számomra:

1. Abban az időszakban (már) nagyobb számú, Ausztria-Magyarország ellen irányuló hasonló akció létezett.

2. A szervezők között külföldi állampolgárok is voltak – miféle állampolgárok, milyen minőségben tevékenykedtek, kinek a politikai, logisztikai, pénzügyi támogatásával, milyen célból és milyen eszmék alapján? Ezek más alkalmakkor és más országokban is tevékenykedtek?

3. Tekintettel arra, hogy eléggé pontosan ismert az események időpontja, érdekes lenne megpróbálni ezekből az információkból kiindulva kutatást folytatni az archívumokban. Vajon miféle dokumentumok léteznek és hol? Mit lehet belőlük megtudni?

II. Szerbia, 1913: „Nyolc év múlva itt Szerbia lesz!” (57–58. o.)

A Horvátországért és Szlavóniáért felelős biztos, Szkerlecz 1913. szeptember 11-én azt jelenti Zágrábból Berchtold külügyminiszternek, hogy a zimonyi rendőrfőnök állítólag azt továbbította neki távírón, hogy György herceg, I. Péter szerb király nagyobbik fia állítólag a következőt mondta a zimonyi állomáson, a magyar–szerb határon, az állomásfőnök társaságában: „Nyolc év múlva ez mind szerb lesz!” Miután megerősítést nyert, hogy György herceg tényleg ezt mondta, Berchtold 1919. szeptember 19-án a következő utasítást küldte Storck úrnak, a belgrádi osztrák-magyar nagykövetség képviselőjének/chargé d’affaires-nek: Hozza szóba az ügyet Spalajovity úrnál a Külügyminisztériumból, szóban és diszkréten, bármiféle hivatalos lépés nélkül. Berchtold amúgy nem tulajdonított túl nagy jelentőséget a hercegi kijelentésnek.

Storck a szeptember 22-i válaszában azt írta az osztrák-magyar miniszternek, hogy állítólag felvetette az ügyet Szerbia külügyminisztériumában. Kollégája meglepettnek mutatkozott a hallottak miatt – de csak a herceg által említett 8 éves rövid határidő okán, nem amiatt, hogy azok a (Szerbia határánál lévő) osztrák-magyar területek valaha Szerbiához kerülnek, mivel állítólag az összes szerb meg volt arról győződve, hogy természetes módon előbb-utóbb ez meg fog történni.

Mind az osztrák-magyar küldött, mind a szerb képviselő állítólag abban állapodott meg, hogy nem tulajdonítanak nagy jelentőséget a herceg kijelentésének.

Itt ér véget a diplomáciai dokumentum. A következő aspektusokat tartom érdekeseknek:

1. Visszatekintve meg lehet állapítani a herceg jóslatának pontosságát, ugyanis ezek a területek 1920-ban (7 év után) Szerbiához kerültek.

2. Tekintettel a „Nagy Háború” előtti években zajló intenzív, sőt lázas szerb–orosz–francia együttműködésre – mely háború Gavrilo Princip szarajevói merénylete nyomán robbant ki, aki az egyik szerb titkosszolgálatok által létrehozott és támogatott titkos szervezet tagja volt; Szerbia Ausztria-Magyarországgal szembeni korábbi provokatív előzményeire is tekintettel, a herceg kijelentése szintén a dunai monarchia – távlati – feldarabolását célzó ilyenfajta tevékenységek sorába illeszthető.

III. OLASZORSZÁG, 1910: Mentsétek meg az olasz nyelvet, vásároljatok „irredenta” gyufákat! (52–54. o.)

A milánói osztrák-magyar. konzulátus 1910. augusztus 10-én az olaszországi irredenta propaganda egyik új módszeréről küld jelentést Aehrental külügyminiszternek és Ambrózy római nagykövetnek: az egyik gyufagyár olasz trikolórt és az osztrák-magyar területekkel kiegészített Olaszország térképét nyomtatja a gyufásdobozokra, az eladásból származó bevételeket pedig az olasz nyelvet az Ausztria-Magyarországhoz tartozó régiókban (Trient és Trieszt) támogató egyik egyesület megsegítésére tervezi fordítani. A gyufásdobozok termelése és kereskedelme az állam beleegyezésével történik, írja a Grande Italia (Nagy-Olaszország) kiadvány. Ezzel szemben az olasz hatóságok azt állítják, hogy a gyufagyártók csak egy zárjegyet helyeznek el a termékeiken, az államnak pedig nincs törvényi alapja az „irredenta” dobozok elkobozásához.

Amikor ugyanez a gyufagyár két évvel később, 1912-ben a szóban forgó dobozok tömeggyártásához kért engedélyt, Mérey római osztrák-magyar nagykövet felszólítást küldött Olaszország kormányának, 1912. augusztus 13-án elérve Antonino Paternò-Castello külügyminisztertől annak megerősítését, hogy a pénzügyminisztérium és a belügyminisztérium felszólítására azonnal befejeződik az „irredenta” gyufásdobozok gyártása.

Itt ér véget a diplomáciai dokumentum. A következő aspektusokat tartom érdekeseknek:

1. Úgy tűnik, hogy az 1914-et megelőző években fokozódó agitáció, propaganda és harcias hangulat létezett – melyet a gyufák (szimbolizmussal teli) epizódja is jelezhet.

Zárszó helyett

A szomszédos országokban élő „elnyomott” etnikumtársak felszabadításának látszólag ekkora jelentőséget tulajdonító Olaszország 1912-ben szintén hódító háborút folytatott a Földközi-tenger térségében az Oszmán Birodalom ellen, (más etnikumok által lakott) területek iránt sóvárogva, hogy olasz lakossággal gyarmatosítsa azokat, mely háború más balkáni államokat is arra akart bátorítani, hogy indítsanak hadjáratokat az oszmánok ellen (1912), Szerbia győzedelmesen került ki ezekből (1913).

Ezzel párhuzamosan az osztrák-magyar-ellenes propaganda tanúi vagyunk mind Olaszországban, mind Szerbiában. Úgy tűnik, hogy a szintén többetnikumú(!) és részben tekintélyelvű és elnyomó nemzetállamok egyre agresszívebben léptek fel az elnyomónak és anakronisztikusnak beállított régi kontinentális birodalmakkal szemben, az ezekkel szemben hirdetett természetes megoldás a nemzetállamokkal való felváltás lévén. A balkáni háborút tekintették az 1914–1918-as nagy háború előjátékának – ami Szerbia szemszögéből nézve egy jó „gyakorlat” volt.

A (többetnikumú és ugyanakkor expanzionista-nacionalista) Románia 1913-ban szintén bekapcsolódott a második balkáni háborúba. Érdekes lenne kideríteni, hogy miként nyilvánultak meg a román irredenta mozgalmak az I. világháború környékén Ausztria-Magyarországgal, de a román és/vagy aromán lakosságú balkáni államokkal szemben is.

Ezzel szemben Ausztria-Magyarország még mindig a hosszú békeidőnek és gazdasági és kulturális lendületnek örvendett,

a hadsereg döntéshozatali mechanizmusa nehézkes, a hadsereg finanszírozása viszonylag szerény volt – a nemzetközi téren folytatott propaganda pedig szinte teljesen hiányzott, még a háború idején is – szöges ellentétben azzal az erőteljes (dez)információs és intenzív provokációs tevékenységgel, amelyet jövőbeni regionális ellenségei (lásd az irredenta mozgalmakat) és a nyugati hatalmak folytattak ellene. Mindezek sebezhetővé tették Ausztria-Magyarországot Romániával, Szerbiával, Olaszországgal és általában véve az Antanttal szemben, mind az első világháború elején, mind a békeszerződések megkötésekor.

Nem utolsó sorban ezeknek a „forradalmi” és nemzeti felszabadítási mozgalmaknak – melyeknek éppen a Habsburg-ellenes Magyarországon volt egy „dicsőséges” és ugyanakkor fájdalmas szerepük. 1848–49-ben, mielőtt Magyarország 1867-ben integrálódott volna a konzervatív hatalmak tömbjébe, nagy rezonanciájuk volt és van továbbra is – jogosan – a nép soraiban. Úgy gondolom, hogy 1848-49-ben Magyarországon/Erdélyben a konfliktusok és a tragédiák abból fakadnak, hogy ezek a mozgalmak – meghatározásukból adódóan – az állam bizonyos, elnyomónak tartott politikája ellen irányultak, az állam és képviselői pedig hajlamosak voltak ezeket magának az államnak a létezése ellen irányulóaknak tekinteni. Következésképpen hajlamos volt a legitimnek tekintett status quo-t védeni, leküzdve a követeléseket megfogalmazó mozgalmakat. Az állam lényegében véve egy konzervatív társadalmi konstrukció, mert csak intézményei időbeli kontinuitásával és jövő által meg nem zavart perspektívákkal gyakorolhatja hatásköreit, ezért gyanakvással figyeli a megkérdőjelező mozgalmakat.

Ausztria-Magyarország esetében az ilyenfajta mozgalmak létezése a szomszédos országokban,

melyek magát az ország jövőbeni létezését kérdőjelezték meg, magyarázhatná a magyar hivatalosságok azzal szembeni fenntartásait, hogy több nyelvi vagy politikai jogot adjanak a szlávoknak vagy a románoknak és azt, hogy fokozták az etnikumok más nemzeti (nacionalista) államok modellje szerinti, vagyis asszimiláción (=elmagyarosítás) keresztüli „integrációját”. Nem véletlen, hogy Közép- és Kelet-Európa 1918–20-as nagy geopolitikai „átrendezése” után a haszonélvező államok legalább annyira fenntartással és gyanakvással viszonyultak az ezúttal a magyarok és németek által megfogalmazott (jogos) követelésekhez. Ez a kölcsönös bizalmatlanság olyan spiráljának tűnik, mely 1885-ben erőteljesen önmagát táplálta és enyhébb formában 2019-ben is továbbra is önmagát táplálja. A két korszak között az a különbség, hogy időközben egy sor szabályozás és nemzetközi intézmény jött létre az etnikai kisebbségekkel kapcsolatosan, melyek éppen a területtel kapcsolatosan az utóbbi több mint 100 évben született katasztrofális politikára (megkésve) adott válaszokként jelentek meg. 1885-ben vagy 1910-ben a dzsungel törvénye érvényesült a kisebbségekkel kapcsolatosan. Az utóbbi évtizedekben a dzsungelt részben felszámolták és antropikus tájjá változtatták, jól meghatározott hozzáférési és viselkedési szabályokkal. Sajnos Romániában/Erdélyben is azt látjuk, hogy a status quo védelmezői (politikusok, erőszakszervek, nacionalista csoportok) továbbra is úgy viselkednek, mintha a XIX. és XX. századi etno-darwinizmus korszakában élnénk.
U. i.: A tűzszünet után, 1918 őszén Erdélyben magyar nemesi kúriákat égettek fel és raboltak ki, egyes román lakosok számos gyilkosságot követtek el magyar hivatalosságok és polgári személyek ellen (és fordítva).

euer Weg Hans Hedrich: Austro-Ungaria și iredentismul românesc, sârbesc, italian – DOCUMENTE INEDITE

 

Forrás: foter.ro

Kapcsolat

Szék-helyek.ro 

525400 Kézdivásárhely

42-es Udvartér 1.sz.

Telefon: 0040 742 210 505

E-mail: szekhelyek@gmail.com

Kapcsolattartó: Tóth László


Adatkezelési tájékoztató 

Felhasználási feltételek

Szerzői jogok

  Minden, a Nagy haború  oldalain megjelenő tartalom (cikk, kép, videó, egyéb) a Szék-helyek portál  (továbbiakban Portál)  jogvédelem alatt áll. A szerző engedélyével másolható vagy sokszorosítható.
A www.felsoharomszek.szek-helyek.ro és www.szekhelyek.szek-helyek.ro  hírei, véleményei szabadon idézhetők és felhasználhatók, az eredeti forrásra mutató hivatkozás elhelyezésével.

Bővebben szerzői jog