Tanuljunk az őseinktől!

Kategória: Publicisztika

Szerző Ács-Fehér Kinga

Régen minden jobb volt? Nem hiszem. Régen más volt: nagyszüleink máshogy csináltak sok mindent, máshogy étkeztek, kommunikáltak, ismerkedtek és éltek. És bár jónéhány dolog örvendetes, hogy változott, van, amihez lehet, hogy megérné visszatérni.Bár tudom, a családi egységet régebben még a családi közös munkák is támogatták (aratás, disznótor), ezeknek halványulását, ritkulását mégsem érzem elég oknak, hogy párhuzamosan a családi egység, az összetartó erő is fakuljon.

„A közös családi étkezések kihalnak lassacskán. Rohamosan vesznek el a kötelességek tengerében, hiszen a határidők magasabb prioritást élveznek, „igenis” fontosabbak, minthogy a család egy asztalnál, egy időben megvacsorázzon. Ahogy azt egy korábbi cikkemben is kifejtettem, napjainkban az már konkrétan siker, ha a vasárnaponkénti közös ebédek megvalósulnak, és a családtagok egymással beszélgetnek, nem pedig a telefont kattintgatják. Manapság ez nehezen kiharcolt siker, míg régen inkább evidencia volt. Ugyanakkor szerintem kár lenne végképp lemondani róla, pláne, hogy a négy fal közötti egyedüllét súlyától nagyon tudunk szenvedni, és lassan gyógyszerrel kezelnék a magányt.

Szomszédolás

 Már maga a szó is furcsa 21. századi füllel: »szomszédolás«. Ugyan ki használja ezt már, ugye? Pedig régen a szomszédság egy rendkívül összetartó közösség volt; nem csupán ismerték, de még szerették is egymást az emberek. Mert a szomszédság a barátság szinonimája volt, ott ültek a kapu előtt a verandán vagy épp a lócán, beszélgettek éjjel-nappal, mindenről és mindenkiről, segítették egymást jóban, rosszban.

Ezzel szemben ma – bár lehet, hogy egyedül vagyok a véleményemmel, de én kicsit úgy érzem – mintha a „szomszéd” jelző már lecsúszott volna. »Á, csak a szomszéd« – halljuk, és mondjuk sokszor. Mert a szomszéddal általában csak a baj van. Már megint hajnalban flexel, rossz helyre parkolt, bömbölteti a zenét, otthagyta a kutyagumit, irritáló hangfrekvencián köszönt, barátságtalanul nézett. Manapság az már öröm és siker, ha a békés együttélés keretei a lehető legminimálisabb konfrontációval valósulnak meg, de nem kifejezetten törekszünk arra, hogy közeli, szeretetteljes kapcsolatot építsünk ki a szomszédokkal. Persze ma is szép szomszédi kapcsolatokat láthatunk itt-ott, többek között a belvárosban is, ahogyan arról Kovács Kriszta egy korábbi cikkében beszámolt.

A családi egység ereje

Emlékszem, nagymamám mesélte egyszer, hogy az ő korában mindegy volt, mennyire távoli volt a rokon, akkor is tartották a kapcsolatot. Mert a rokon az rokon, a családnál fontosabb pedig nincs. Ángyóka a vőtárssal, koma a másodnagybácsival, nagyapós a nagybácsival, unokaöcs a sógorral beszélt – egyszóval mindenki mindenkivel, ráadásul megszakítások nélkül. És bár tudom, a családi egységet régebben még a családi közös munkák is támogatták (aratás, disznótor), ezeknek halványulását, ritkulását mégsem érzem elég oknak, hogy párhuzamosan a családi egység, az összetartó erő is fakuljon.”

 
Az eredeti, teljes írást itt olvashatja el, egy.hu.