Umberto Eco  a közösségi hálózatokról: „Ez az ostobák inváziója. A tévé a falu hülyéjét tolta előtérbe, akivel szemben a néző magasabb rendűnek képzelte magát. Az internetben az a drámai, hogy az igazság birtokosaként tolta előtérbe a falu hülyéjét” 

102 éve augusztus 27-én törtek be a román csapatok Kézdiszékre. Kézdivásárhely és a környező falvak elfoglalása

 
Székely menekültek (Forrás: Vasárnapi újság 1916. 44. sz.)

A nagy erővel bevonuló katonaság néhány nap alatt egész Felső-Hámromszéket megszállta. Igaz, hogy szeptember elsejét nyilvánították a megszállás napjának, az előőrsök viszonylag hamarabb megérkeztek Kézdivásárhelyre.

 

„Kézdivásárhely kiürítése hétfőn hajnalban kezdődött. Dr. Török Andor polgármester először a hatóságok iratait, a közvagyont mentette és azután a város polgárságát. Kézdivásárhelyen csak a lakosság fele maradt vissza. Kora reggel megérkezett Kézdivásárhelyre a környékről szakadt első kocsitábor is, akik hírt hoztak a szorosokban esett harcokról. A menekülők között nagyon sok román is akadt. Csupa középosztálybeliek, akik jajszóval tiltakoztak a felszabadítókkal való minden közösség ellen. Kedden hajnalban egészen elhalkult a város, és a kevés visszamaradt magyarok szorongva lesték, hogyan végződik a falak előtt tomboló harc. A katonaság szerdáig tartotta a várost és nemcsak leverte, de meg is futamította a román csapatokat. A győzelemre visszavonulási parancs következett. A rendben visszavonuló katonaság magával vitte a városban maradt tisztviselőket. Az utóvédharcok elcsillapultával lassan és tapogatózva csúszott előre a román katonaság, és csak harmadnap szállta meg Kézdivásárhelyt augusztus 30-án”1

Kézdivásárhely kiürítéséről és a román csapat bevonulásáról egy odavaló hivatalnok – akinek a nevét nem sikerült felkutatni, a következőket jegyezte le: „A határszélen vasárnap még senki nem tudott a hadüzenetről. A városban román vámtisztviselők délután még a nagyszálló éttermében barátságosan együtt ültek a magyarokkal és föltűnő nagy számban jöttek be a városba. Este tíz óratájban csoportosan kivonultak a városháza előtti térre, revolverekkel lövöldöztek a városházára, honnan az ott tartózkodó csendőrök és határrendőrök, szám szerint tizennyolcan kirohantak s megkezdték a küzdelmet az orvtámadókkal, akik közül hatan elestek, többen megsebesültek, néhányat pedig elfogtunk. Ezek voltak az első román foglyaink. A többi román

elmenekült. Embereink közül hárman megsebesültek. A városban pillanatnyi zűrzavar támadt, mert a hirtelen megrohanást nem tudták mire vélni. Éjfél után azután a polgármesterhez, a rendőrséghez, a vasúti állomásra távirat érkezett, mely a hadüzenetet közölte, egyben az erdélyi kormánybiztos

elrendelte a város sürgős kiürítését, amely hétfőn hajnalban kezdődött meg. Elsősorban a hatóságok irattárát szállították el, azután folytatólag a lakosságot, amelyből mintegy hatvan százalék eltávozott. A környékbeli falvakból szekereken besereglettek a magyarok, akik elmondták, hogy csapataink már vasárnap éjjel harcba keveredtek a románokkal és messze visszaverték őket. Hétfőn délután még mindig érkeztek magyarok a környékről, akik elmondták, hogy csapataink a felsőbb parancsnokságtól rendeletet kaptak a tervszerű visszavonulásra, melyet hátvédőink harc közepette fedeztek, miközben az előrenyomuló románoknak nagy veszteséget okoztak, és sok foglyot szállítottak be Kézdivásárhelyre. A mieink által kiürített és üresen hagyott falvakba a románok óvatosan, nagy körültekintéssel és elővigyázattal bevonultak. Éjjel kimerülten, gyalog, megtépve érkezett még néhány visszamaradt magyar öregember és asszony a falvakból a városba, és rémülten elmondták, hogy a románok orvtámadásaikat azzal tetőzik be, hogy az otthon ragadt magyarokat

mindenütt fölkoncolják. A Kézdivásárhelyről bujdosva elmenekült községi bíró jegyzőkönyvbe mondta a kézdivásárhelyi polgármesternek, hogy a román katonák minden házba behatoltak és az ott lakó román ajkúakat fölszólították, öljék meg a magyarokat. Román parasztjaink azonban a

felszólítást nem követték, hanem pincékbe, istállókba s a szőlőhegyekbe elbújtak, mire a román csapatok parancsnoka három órai szabad rablást engedelmezett, amely alatt katonái nem kímélték az ottani románok lakóházait sem. Az egyik román parasztasszony szintén bemenekült a

rablógarázdálkodás elől Kézdivásárhelyre, az egyik őrszem észrevette s utána lőtt, de az asszonynak, akit a golyó karján ért, sikerült a sűrű bozót segítségével megmenekülnie. A román parancsnok a bevonulás után az összes középületről levetette a magyar címert, a városházán

kitűzette a román lobogót és dobszóval kihirdették, hogy a város román terület, lakói pedig romániai állampolgárokká váltak. Kihirdette továbbá, hogy aki parancsainak föltétlenül engedelmeskedik, annak semmi bántódása nem esik. A hivatalos nyelv a román és a francia. Aki nem akar a városban maradni, az szabadon eltávozhat. Több román ember el is elindult a városból. A város határáig zavartalanul eljutottak, ott azonban a fölállított őrök puskatussal verték őket, majd utánuk lőttek. Az egyik közülük halva összerogyott.”2

A város elfoglalásáról a református egyház megmaradt töredékekből összeállított Historia Domusában ezt olvashatjuk:

Klenodiumokat, jegyzőkönyveket a 4 kulcsú ládába helyezve, mivel a város kiürítésével fuvart a lelkipásztor nem kapott az elszállításra. A mostani kántori lakás pincéjébe elásta, a kulcsokat pedig magával vitte. Az ellenség előőrse aug. 29 déli 1 órakor ért a városba, utánuk a csapatok. A lelkipásztor után érdeklődtek, felnyittaták a harangozóval a templom ajtaját s előbb hadi kutyákkal kikutatták s azután léptek be, hogy megnézzék azt s a szépségéről elragadtatással nyilatkozzanak. A harangozást betiltották, a templom kulcsait elvitték. A hadsereg sorkatonasága durvaságra nem ragadtatta magát, de annál inkább az egyes katonák. Pénzt, ruhaneműt és élelmiszert kerestek mindenütt. Felnyittatták a kereskedések ajtaját s kiárulták nevetséges áron a boltokat. A rendet fenntartani nem volt ki, nagy fejetlenség uralkodott, éjjeli betörések, rablások napirenden voltak. A lakosság csendes lélekkel tűrte a katonák, de főleg vidékről betódult csürhe fosztogatását. A paplak pincéjébe elrejtett ládát feltörték a könyveket, a Klenódiumokat kiszórták, az értékes úrasztali terítőket és összes boroskancsókat elrabolták. A levéltár szekrényeit felszakították, az irományokat belőle kihányták. Az egyházi épületek kerítéseit lerombolták, az épületeket megrongálták, az új épületek falait teleszegezték, vakolatát leverték, ablaktábláit beverték, ablakkereteit elvitték. A templomot tiszteletben tartották, mindössze néhány ablaküveget zúztak be, s kívül némely helyen a vakolatot rongálták meg.”3

Kézdivásárhely esetében már az első pillanatban nyilvánvalóvá vált, hogy román területnek nyilvánítják. Különben ugyanezt tették az összes elfoglalt területtel. A román parancsnokság a középületekről a magyar címert eltávolíttatta, és kitűzték a román zászlót. Kihirdették, hogy a város ezután Románia részét képezi. A magyar és a német nyelv hivatalos jellegét megszüntették, kötelezővé tették a román és a francia nyelv használatát. Kézdivásárhelyen is megtalálták az embereiket, akikre rábízták a város vezetését dr. Minisca György sósmezei kereskedő fia volt a polgármester. Főkapitány Barabás István, alkapitány Vajda Albert asztalos oláhul tudószékelyek.4

Minden településben „hirdetményeket” függesztettek ki. Ezek mozgáskorlátozást, viselkedési normákat tartalmaztak, amelyeket a lakosság és katonák be kellett tartsanak. Ezek a falragaszok kimondták, hogy az otthon maradt lakosság testi és vagyoni épségét biztosítják, valamint az is leírva volt, hogy a katonák nem szabad raboljanak, mert ezért a cselekedetért büntetés jár. Továbbá mindenek mellett az Esztelneken fennmaradt hirdetmény azt is írja, hogy a katonák amit kérnek azt oda kell adni nekik. Szintén ezen a falragaszon olvashatjuk, hogy tiltva volt a telefonvezeték, a posta közelébe menni. A lakosság köteles éjjel az ablakokat kivilágítani, este nyolc óra után kijárási tilalom volt. Nem felejtették el azt sem, hogy figyelmeztessék a lakosságot, hogy még véletlenül se „izgassák a katonákat, viselkedjenek velük szépen”.5

Kézdivásárhellyel szinte egy időben foglalták el a falvakat is.

Kádár Dávid ozsdolai gyerekként a pár hetes román időszakra így emlékszik vissza:Voinea János lett a bíró mikor béjöttek, őt tették meg. Bereckben es úgy vót, román ember került bírónak. Itt lennebb Sárfalván, Szentkatolnán, ott nem volt román hagyták azt aki volt. A városban kit tettek arra már nem emlékszem. Nem mentek el sokan a faluból. Akik itthon maradtak, bevezényelték a katonaságot segíteni, vagy húszat ott Sósmező felé, az állatokat is kellett vigyék. Volt egy fiatal lány az vissza jött, meg egy beteges ember. Vaj négyen öten jöttek haza. Nekem két keresztapám azokkal ment el, egyik sem jött haza. A beteges embertől hallottam annyit, hogy az állatokat elvették, itt valahol szoros helyré tették őket, dolgoztak ennivaló nem volt. Osztán valami betegség elfogta őket. Csak sárgultak el, este nem jött vacsorálni, reggel meg volt halva. Így pusztultak el. Mikor jöttek visszafelé a katonák, ekkor már nem voltam honn, mondják, hogy sebesebben jöttek, a magyar katonák zavarták vissza.6

Általában az emberek a negatív élményeket felejtik el hamarabb, ez a menekülés élményei kapcsán nem így volt. A legtöbb gyerek volt és nő akik menekültek. A hadra fogható férfiak a monarchia területéről a háború valamelyik hadszínterén ontották a vérüket, de akik itthon maradtak azok is nehezen hagyták el a gazdaságot. Még a veszélyben is az első volt a gazdaság, mindegyik visszaemlékező az elbeszélését a mindennapi életük leírásával kezdi, mezei munka, állatnevelés. A saját életük védelme és az otthon megtartásának igyekezete összeolvadt bennük.

 Nem tudtak hosszabb időre ételt vinni magukkal, idő sem volt már, gyorsan kellett csomagolni. A legszükségesebbeket rakták szekérre, bőröndbe és vitték magukkal. Sokszor esett meg, hogy nevetséges tárgyakat cipeltek magukkal. Képzeljük el, a büszke székely embert mikor elfogyott az élelem és koldulásra kellett adja a fejét.

A visszaemlékezésekben nyomon lehet követni az elszenvedett szörnyűségeket, a lakosság riadalmát. Minden elbeszélésben benne van, hogy a betörésig nehéz körülmények között éltek, a nőké volt a férfi szerep, de élte Felső-Háromszék a mindennapi megszokott életét.

Egyik napról a másikra felbolydult a világ, ellenséges katonák jelentek meg a határszélen, az embereken már a hírére is félelem uralkodott el. Bizonytalanná vált a jövő, a család és a személyes léte, nem csoda, hogy nagyon sokan útnak eredtek és inkább a menekülés borzalmait vállalták, mint szembekerülni az ellenséggel. Ám sokan voltak akik nem hagyták a kis vagyonukat inkább maradtak, vállalva a meghurcoltatás lehetőségét. Olyanok is akadtak szép számmal akik pár nap után megfordultak és hazamentek.

Egy nép menekült gyalog, szekéren vonaton. Megindult az áradat miután megtudták, hogy augusztus 27-én éjjel Ojtoznál és a többi szorosnál betörtek a románok, a lakosság egy része félelmében csomagolt, falvakon szekérre rakták a holmijuk egy részét, esetleg ha több tehenük volt, a szekér után kötötték, volt aki a szekérderékba még egy malacot is élve berakott. Olyan esetről is beszámoltak, hogy több család vonult egy szekéren. Így felcsomagolva elindult a végeláthatatlan karaván Székelyföldön északnyugatnak, a magyar alföld felé.

A románok is menekültek ki Erdélyből a betörő románok elől. Betegh Miklós akkori kormánybiztos írja: „a szászok és a románok nemigen mentek túl Kolozsváron, de a magyarok közül az akkori összeállítás szerint 206 000 ember lépett át a Királyhágón".

A további ezreket nem említi a kormánybiztos, azokat, akik kisgyermekekkel, csecsemőkkel, öregekkel menekültek, szervezetlenül vonultak, sokan közülük az utak mentén hulltak el.

Tóth Dániel kézdivásárhelyi adótisztviselő fia Danika, út közben Békéscsaba felé vesztette életét gyerekkori betegségben tudjuk meg Tóth Dánielné, született Piblinger Vilma naplójából.7 A menekülők áradatát a késve érkezett osztrák–magyar és német sereg az útról szorította le, így mindkét fél előre haladását nehezítve – tudjuk meg Betegh leírásából.

A menekültek többségének a kényszerű távollét két évig is tartott. Az utolsó szerelvények csak 1918 nyarán indulhattak vissza a Székelyföldre. Nagyon sokan, akiket útközben talált a hír, hogy hazatérhetnek csak hónapok múlva került haza.

A visszaemlékezők, akik elmesélik - egy-egy település történetét, a megszálláskor gyerekek, ifjak voltak, meglepő, mennyire mély nyomot hagytak bennük az események. Némelyikük annyira életszerűen, plasztikusan és olyan hévvel mesélt a meneküléssel járó kálváriáról, hogy a hallgatót magával ragadva szinte érezni lehet a történések súlyát. Az elmondottakban nagyon nehéz lenne szétválasztani a menekülés, a betörés és a hazatérés mozzanatait, de értelme sincsen. Ezek a kis élettöredékek úgy egyben hitelesek, és lehet érezni belőlük a korabeli hangulatot. Azok akik, nem menekültek, kivétel nélkül emlegetik, hogy a lakosságot kényszerítették a katonaság ellátására, akinek szekerük és igás állata volt „elhajtották fuvarozni”, ahogyan emlegették a visszaemlékezők. Ezek az emberek között sok nő volt és ifjú, akiket arra kényszerítettek, hogy az összeharácsolt holmit átszállítsák Romániába. Akik nem tudtak megszökni, azok a különböző fogoly táborokba kerültek. Dr. Endes Miklós Csík-, Gyergyó- és Kászon-székek (Csík megye) földjének és népének története 1918-ig című könyvében írja „Általában azok a helységek szenvedtek anyagiakban a legtöbbet, ahonnan a lakosság vagy egészben, vagy nagyobb részben elmenekült, mert itt a lakásokat az ide-oda vonuló különböző katonaság vagy maga az otthon maradott lakosság is teljesen kirabolta. Továbbá sok emberáldozat volt, az otthon maradt, jórészt idősebb korú lakosság körében.[...] Nagyobb emberáldozatot követelt az internálás. Azok közül, akiket Csíkból és a többi székely megyékből a sipoti fogolytáborba hurcoltak, tehát 17.000 internáltból mindössze 3.000 maradt életben és tért vissza.” . Visszavonuláskor nem csak azokat szedték össze akik fuvarozni tudtak, hanem túszokat is vittek magukkal, többségében idős embereket. Nagy százaléka az elhurcoltaknak soha nem került haza. Nagy százalékukat Răducăneni-be vitték. Ez egy ma is létező csángó település.

Részlet Tóth László: „Kézdiszék 1916 írásban és képekben” könyvből.

---------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

1Pilisi Lajos A megrohant és felszabadított Erdély. Budapest, Atheneum Irodalmi és Nyomdai RT. 1916. Forrás: Romániai Magyar Szó, 1996-os évfolyam

2Harangszó 1916 202-203 oldal

3Historia Domus a kézdivásárhelyi református egyház.

4Szádeczky Kardos Lajos: az oláhok Erdély betörése és kiveretésük 1916-17 II. kötet 163. oldal, Budapest

5Romai katolikus Historia Domus Esztelnek

6Kádár Dávid elbeszélése Gazda József gyűjtése

7A szerző tulajdona

Kapcsolat

Szék-helyek.ro hírportál

525400 Kézdivásárhely

42-es Udvartér 1.sz.

Telefon: 0040 742 210 505

E-mail: szekhelyek@gmail.com

Kapcsolattartó: Tóth László


Adatkezelési tájékoztató 

Felhasználási feltételek

Szerzői jogok

  Minden, az www.nagyhaboru.szek-helyek.ro oldalain megjelenő tartalom (cikk, kép, videó, egyéb) a Szék-helyek portál  (továbbiakban Portál) szellemi tulajdonát képezi, vagy jogvédelem alatt áll.
A www.felsoharomszek.szek-helyek.ro és www.hirlap.szek-helyek.ro  hírei, véleményei szabadon idézhetők és felhasználhatók, az eredeti forrásra mutató hivatkozás elhelyezésével.

Bővebben szerzői jog