Nem hiába nevezték Kézdivásárhelyt „varga városnak”

...Kézdivásárhelyt hisz a lábbeli készítő volt a legtöbb, akiknek a termékeik messze földön keresettek voltak. A csizmákat bakancsokat ezrével szállították az osztrák-magyar hadsereg számára.


A főtér csütörtökön 1915 A szerző gyűjteményéből

Még 1916 év elején a nehézségek dacára a nehezen, nélkülözésekkel de élte a város az évtizedek alatt megszokott mindennapi életét. A laktanya udvarán, ami valamikor katonanevelde volt minden reggel korán megszólalt a trombita és beleharsogta a hajnali csendbe az ébresztőt. A városban állomásozott a 24. brassói honvéd gyalogezred1 ennek az ébresztőét lehetett reggelente hallani. Ezután menetrend szerint fütyült a vonat mikor megérkezett az állomásra, hozta a Friss Újságot, melyet az újságos rövid időn belül már a piacon ajánlott. De jöttek a kofák (vidéki asszonyok akik élelmet kínáltak) is a piacra, a napról napra fogyatkozó zöldséggel gyümölccsel, más élelmiszerrel és különböző portékákkal. A városban a háziasszonyok, vagy a cselédek a piacról vásárolták a mindennapi főzéshez az alapanyagot, egy idő után mind nagyobb nehézséggel.

Ember emlékezet óta egész mai napig a hetivásár csütörtökön van. Volt ez így a háború alatt is csak sokkal szegényesebb és kevesebb sátorral.


 Laktanya (Beke Ernő magángyűjteménye)

Az iparosok hetente a főtéren (aminek a neve a az idősebb korosztály emlékezetében mai napig piac) sátrakat vertek abból kínálták a portékájukat. A sátrakkal az egész piac megtelt. Ha a sátrak száma és az árú mennyisége megfogyatkozva is de csütörtökön ugyanúgy kirukkoltak az iparosok a piacra ahogyan arra Földi István emlékszik vissza:

A nagy, négyszögletes piacon s annak is a Kanta felőli oldalán minden csütörtökön már kora hajnalban megkezdődött a kopácsolás. Egymásután gördültek, döcögtek ki az utcából a kétkerekű csizmadia taligák. Rozoga, legtöbbször otthon eszkábált alkalmatosságok voltak ezek. Egy fatengelyre szegezett deszkalap, olyan, mint egy nagy lapító, alatta két kerék, lehetőleg egyenlőtlen nagyságú és a deszkalap két szélén előrenyúló két rúd, amelynek a vége egy harmadik rúddal volt összeszerelve úgy, hogy ennek a befogónak nyomta a hasát az inasgyerek s így tolta maga előtt a „járművet” a helyenként félméteres gödrökön, macskafejű köveken át. A taligán egy trapéz oldalakkal határolt, bádoggal abroncsozott, közel egy köbméteres űrméretű láda volt, annak tetején a nagy, vízmentes ponyva s a láda jobb és bal oldalán, a kerekek fölött a sátorlábak nyújtózkodtak elé s hátra. Két inasgyerek küszködött ezzel a teherrel. … Döcögött, meg-megrekedt a taliga, de küszködve, verejtékezve, civakodva megérkeztek a piactérre s a hajnali derengésben megkezdték a sátorverést, egyszerre harminc-negyven helyen. Amikor a nap első sugarai felvillantak a Kárpátok koszorúja fölött, mint a katonák, úgy sorakoztak egymás mellett, egymással szemben az egyforma, négy négyzetméteres csizmadiasátrak.

A mesterek ilyenkor még otthon voltak és nógatták az asszonyokat a früstökért. Úgy öt óra felé aztán felbolydult az egész ház. A többi inas már elkészült a kirakodásra való áru tisztogatásával. Egyenként gondosan megvizsgáltak minden csizmát, s ha valahol egy apró porfoltot fedeztek fel, azt »ledörgölték« nyállal, ha a talpon megbámult már a pucolás, üvegdarabkával újrapucolták, kikerekítették a rámát, forró viasszal kihúzták a talp szélét, récéjét.” 2 A legtöbb sátor a cipészeké és a csizmadiáké volt ezért is lett vargaváros Kézdivásárhely „beceneve”. Hasonló volt a többi mesterségek piacozása is. A szabók is sátorból kínálták azokat a ruhákat melyeket vidékieknek szánták, kínálták a piacon. Az úgynevezett „úri szabók” a megrendeléseket az üzleteikbe várták. A közép korosztály divatja erőteljesen konzervatív volt, nem követték a divatot. Ezeknek az idősebb korosztály elégítette ki az igényét. Az ifjakat akik ide kerültek „törzsgyökeres” vargák lenézték és „taknyos” szabóknak becézték, pedig nekik köszönhette Kézdivásárhely Erdély szerte a szabó mesterekről is híres volt. A konzervatív varga divat egyéni vásárhelyi ízlés szerint készült évtizedeken keresztül megőrizve ugyan azt a formát. Nagyon szemléletesen írja le Földi István. „Ami fekete szövetruha, a kabát szűk, egészen az izmokra tapadó, a nadrág szintén combra feszülő , csak a cipő száránál bővítve és a mellény egészen enyhén paposan kivágva. Ez kifejezetten varga-divat volt, s egy-egy ilyen kímélt ruha tizenöt-húsz esztendeig is kitartott és ünneplő maradt akkor is, amikor már a tulajdonos a bórvizes bórtól, flekkentől pocakot, tokát eresztett s a tágulni nem képes ruha egészen különös külsőt adott a viselőjének. Ez a külső szabta meg aztán a valódi, ahogyan mondták, tizennégy karátos vargát.3

A kis „divatbemutató” után visszakanyarodunk a piacra. Voltak olyan iparosok akik nem tartották érdemesnek sátorból árulni, mint például a tímárok ők a sátrak háta mögött a húzódtak meg. Az asztalosok közül azok akik a vidéket szolgálták ki a termékeikkel mentek ki a piacra. Az úgy nevezett „úri asztalosok” mint a szabók akik inkább megrendelésre dolgoztak a műhelyükből kínálták - a minden részét kézimunkával elkészített - bútorokat. Ezek a termékek még a bécsi kiállításokon is megállták a helyüket. Mindenkinek meg volt a helye a téren, faluról érkezett román asszonyok, a templomtól a Vigadó irányába kaptak helyet, ők inkább juhtej terméket kínáltak. A falvakról bejöttek szekérből, vagy a földre leterített ponyváról értékesítették az árujukat.

Csütörtöki vásár utáni az iparosok ebédje babos csülkös gulyás volt, a desszert pedig a kürtős kalács. Az inasok is ezt az ételt kapták. Egy 1916-os naplóbejegyzésből tudhatjuk meg, hogy a kürtős kalács milyen recept szerint készült:

1 kupa tej 4 tojás és egy fertály vaj (25 dkg) és liszt amennyit felvesz. Összegyúrjuk. Lesz belőle 7 drb kalács. 4

Már az év elején Kézdivásárhelyen is az élelmiszer ellátás egyre nehezebb a sajtó siralmas képet fest az akkori állapotról: „A háborúból kifolyó iszonyú idegesség lassan és biztosan kihat mindenre a világon, még Kézdivásárhely piaci forgalmára is. Vásárhely többé nem vásárhely, hanem a kongó üresség városa. Amit a szegény asszonyok, mert már a férfiak a harctéren maradtak, behoznának: egy-két liter babot, borsót, hogy annak az árából egyéb életfenntartási céljaikat szolgáló élelmi szereket vagy más egyebet bevásároljanak, hiába cselekszik ezt, mert ma efféléket nem lehet piacra hozni, mivel a Hadi-termény Részvénytársaság rendelkezik felette.

Tehát, te szegény asszony: élj meg a rendelkezésből. Lefoglaltak minden élelmi cikket az országban, de a kifizetést hagyják jobb időkre!” (…) „Hallatlan fejetlenség uralkodik minden vonalon. Kézdivásárhely a vásárok után élt mindig elsősorban. A piacon ma fináncok szedik és kobozzák el terményeket; jövő vásár napján már nem lesz vásár, nem lesz vásárló és eladó. Az iszonyú véradó után jön a vagyoni tönkretétele a székelységnek.5


Muníció (Érdekes Újság 1916 14. szám)

A kézdivásárhelyi piac helyzetén és a monarchia pénzügyi lehetőségein sem csodálkozunk ha belelapozunk a korabeli sajtóba, egy nap alatt tömérdek mennyiségű lőszert használtak el a fronton. Számvetést találtunk a helybeli sajtó hasábjain a muníció fogyasztásról, a cikk írója így fogalmaz: „a mai háború méretei akkor tűnnek föl igazán, ha számszerűleg nézzük a dolgokat. Különösen a muníciófogyasztás nyújt erre kitűnő példát, a francia katonaság egy napi fogyasztását találjuk az írásban, de nem nehéz elképzelni, hogy a központi hatalmak is megközelítették, esetleg túl is szárnyalták azt. Egy német szaklap szerint 1915 június 17-én Árrastól (Franciaország) északra a franciák 300.000 lövést intéztek a német állások ellen. Ez majdnem annyi, mint amennyit az egész német tábori tüzérség lőtt az egész 1870-71-iki hadjáratban. Ez a megállapítás a franciák adatai alapján és e 300.000 lövés súlya legalább négy és fél millió kilogramm. Ennek szállítására legalább 300 nagy tehergépkocsi vagy hat vonat volt szükséges. Ennek a muníciónak értéke legalább hét és fél millió márka, tekintve, hogy egy lövés 25 márkába kerül.

Egy amerikai gépész szaklap szerin a Merne melletti csatában a franciák csak 75 milliméteres ágyúkból 150.000 lövést tettek. 6

**********************************************************************************************************************
1
A 24. brassói honvéd gyalogezred az 1886-ban megszervezett fogaras-medgyesi 22., a brassói 23., a háromszéki 24. és a csík-udvarhelyi 26. honvéd gyalogzászlóaljakból és az 1886-ban létrehozott 24. brassói féldandárból alakult 1890-ben. Kiegészítő területe 1913-ban: Brassó, Csík, Háromszék, Nagyküküllő, Udvarhely vármegyékből állt. 1912-ben a fogarasi zászlóaljat a 23. nagyszebeni honvéd gyalogezrednek adták át, ettől kezdve az ezred döntő többségében székelyekből állt. A háború kezdetén az I. zászlóalj Brassóban, a II. Csíkszeredán, a III. Kézdivásárhelyen állomásozott

2Földi István Századelő az udvartereken 54-55. oldal

3Földi István Századelő az udvartereken 115-116. oldal

4 Részlet Demény Gézáné Újházi Ilona naplójából.

5Székely Újság 1916. február 28.

6Székely Újság január 21.

 

Részlet: Tóth László: Kézdiszék 1916, írásban és képekben 

Kapcsolat

Szék-helyek.ro 

525400 Kézdivásárhely

42-es Udvartér 1.sz.

Telefon: 0040 742 210 505

E-mail: szekhelyek@gmail.com

Kapcsolattartó: Tóth László


Adatkezelési tájékoztató 

Felhasználási feltételek

Szerzői jogok

  Minden, a Nagy haború  oldalain megjelenő tartalom (cikk, kép, videó, egyéb) a Szék-helyek portál  (továbbiakban Portál)  jogvédelem alatt áll. A szerző engedélyével másolható vagy sokszorosítható.
A www.felsoharomszek.szek-helyek.ro és www.szekhelyek.szek-helyek.ro  hírei, véleményei szabadon idézhetők és felhasználhatók, az eredeti forrásra mutató hivatkozás elhelyezésével.

Bővebben szerzői jog