Egymás mellett Bocskay Vince és Kuti Dénes az EMŰK-ben

Kategória: Kultúra


Kuti Dénes és Bocskay Vince

A mintegy négy éve felavatott Erdélyi Művészeti Központ kiállítóterében került sor 2018. május 18-án Bocskay vince és Kuti Dénes képzőművészeti tárlatának ünnepélyes megnyitójára.
A kiállítást megnyitotta Vécsi Nagy Zoltán művészettörténész, az Erdélyi Művészeti Központ vezetője, aki méltatta Kuti Dénes munkásságát. A kiállítás kurátora Vargha Mihály, szobrászművész, a Székely Nemzeti Múzeum igazgatója Bocskay Vince szobrász művész alkotásairól beszélt. Közreműködött Gáspár Csaba, hegedű és ének előadásával.
A kiállítás megtekinthető: 2018. május 19. és 2018. június 15. között, keddtől péntekig, 10-18 óráig, vasárnap zárva.

 

Bocskay Vince
Szubjektív gondolatok Bocskay Vince művészetéről kezdte a méltatását Vargha Mihály.
Vargha Mihály. 1981-ben találkozott Bocskai művészetével húszéves művészjelöltként. Akkor és most visszaemlékezve teszi fel a kérdést: Mi lesz a művészettel? Amire művésszé válók, lesz-e még nagybetűs Művészet? Gyorsan válaszol is a kérdésre: „A Médium terében számomra akkor - kis túlzással - Bocskay Vince szobrai jelentették a reményt. A Turbános fej és a Savonarola jelentette a kapcsot a régi és az új, a hagyomány és a modernség között. Ezekben a kis fejekben megmutatkozott a kor minden nyugtalansága, meghasonlottsága, erkölcsi ingatagsága és mégis... szépen, becsülettel meg voltak mintázva!”
Ugyanaz a műgond jellemzi a Bernády Györgyöt, a Márton Árorit, az Apor püspököt, a gróf Mikó Imrét vagy a Kálvin Jánosit ábrázoló szobrokat, mint a korai, számomra revelációként ható Savonarolávagy a Turbános fejet. Ugyanaz a kiérleltség érhető tetten az arcokon, a végtagokon, a ruházaton, mint a pályája kezdetén a kisplasztikákon. „Nonfiguratív köztéri munkái is szellemesek, tömörek és lényegre törőek (A Don-kanyar hőseinek emlékműve - Marosvásárhely, Millenniumi emlékoszlop – Székelykeresztúr, 1848 és a két világháború emlékműve – Kézdivásárhely). Meggyőznek arról, hogy nincsenek már izmusok, nonfiguratív vagy absztrakt, hanem csak jó vagy rossz művészet van” - valjaVargha Mihály (Bővebben a méltatás itt)

Kuti Dénes
Kitartó, munkás cizelláltságra, de a gesztusok lendületére is alapozó, valamint a kompozíció nagyvonalúságában és eredetiségében is tükröződő magabiztossággal találkozunk Kuti Dénes alkotásaiban: „ az egy életen át történő stílusfejlődés ténye nyilvánvaló, az is tény, hogy Kuti Dénes egyik korai képe, a 22 évesen festett Műterem (1974) már olyan jegyeket mutat, amelyek mindvégig visszatérnek képein. Ilyen jegy a fotórealizmusra jellemző fényképszerű látványközpontúság, de az a dimenziókkal való játékaié; amellyel ezen a képen a maga valóságában kicsiny, de a művész festészetében meghatározóan fontos eszközt, a kis ecsetet valószínűtlenül nagyra növeli, plakátszerű hatást érve el vele. A plakátszerűség (a kompozíció figyelemfelhívó, gyakran meghökkentő jellege, a korábban többnyire csak a nyugati folyóiratokban és a lemezborítókon látott, a fogyasztói társadalom reklámvilágából, kölcsönzött alkalmazott grafikai megoldások) is része lesz Kuti Dénes művészi Arculatának, néhol egyfajta pop artos hangulatot is kölcsönözve munkáinak.” Fejtette ki Vécsi Nagy Zoltán méltatásában. (Bővebben a méltatás itt)

 

Vécsi Nagy Zoltán, Kuti Dénes, Bocskay Vince , Vargha Mihály

 

Bocskay Vince
A Mester nevével először 1981-ben, a Médium* kiállítás kapcsán találkoztam Sepsiszentgyörgyön.
Akkor húszéves művészjelölt voltam, éppen sorkatona. Emlékszem, félárú jeggyel, „angyalbőrben” néztem meg, mi több ámuldoztam és szorongtam végig a Médiumot. Valósággal sokkolt a kiállított művek vizuális újszerűsége. Nyugtalanított, olykor fárasztott a fiatal alkotók kérdésfelvetése, a formabontás, a műfajok határainak lerombolása...
Mi lesz a művészettel? Amire művésszé válók, lesz-e még nagybetűs Művészet? Lesz-e az a művészet, aminek művelésére gyermekkorom óta vágyom, amit tanáraink belénk plántáltak, ami távlatot adott az életemnek: az igazság és őszinteség szépséggé való ötvözése vajon lesz-e még akkor?
A falakon frottázsok, kollázsok, műtárggyá avanzsált fényképek, firkák, asszamblázsok, a térben installációk, akkor találkoztam először ezekkel a fogalmakkal. Bevallom, számomra akkor a Médium egy kicsit a világ végét is jelentette...
Nagyon sok friss, merész ötletet láttam, de úgy éreztem, a mesterség, az átéltség, a gondolati mélység valahogyan veszélyben van, elsikkadhat ebben az ötlethömpölygésben.
Akkor nem tudtam, hogy ezek a kérdések nemcsak ennek a kiállításnak a dilemmái, hanem az egész 20-21. századi művészeté is. És végig fog kísérni egész életemen, hiszen nemcsak a mi kis életünk, hanem az egész nagyvilág gyökeres értékválságon megy át. Ezt az átváltozást pedig nemcsak
a művész szenvedi meg, hanem vele együtt a befogadó is.
A Médium terében számomra akkor - kis túlzással - Bocskay Vince szobrai jelentették a reményt. A Turbános fej és a Savonarola jelentette a kapcsot a régi és az új, a hagyomány és a modernség között. Ezekben a kis fejekben megmutatkozott a kor minden nyugtalansága, meghasonlottsága, erkölcsi ingatagsága és mégis... szépen, becsülettel meg voltak mintázva!
Szememmel élvezettel tapogattam végig az égetett agyagba mintázott formákat, a rejtett geometriát, a tudatosan megtervezett, de könnyed játékossággal alkalmazott drapériát. Tetszett a munkákban a természetesség lehelete. Tetszett az, hogy ezek az „ábrázolt” személyek élhettek volna évszázadokkal ezelőtt is, és ugyanakkor szembemehettem volna velük akár az utcán is. Időtlenek voltak és mégis esendő-emberiek. Redőikben-ráncaikban ott véltem vibrálni az örökkévalóságot.
A (posztmodernizmustól, a „kortárs” művészettől felhorzsoltan, az új trendektől kicsit kiábrándultan kapaszkodtam bele a két groteszk fejecskébe. Ha egy ennyire új szemléletű kiállításra ezek a művek bekerüljek, talán nincs minden veszve...
A két szoborban mélységes emberszeretetet éreztem. Az egyház középkori fanatikusa, Savonarola is úgy volt megmintázva, hogy furcsa arca, fintora, torz vigyora is valahogyan esendően szép volt. Meghökkentő volt egy ilyen negatív személynek szobrot készíteni a diktatúra körülményei között, hiszen a pártállami kultúrpolitika nem nagyon tűrte a „dekadens", kétértelmű üzenethordozót. Talán magát vélte felismerni benne? (A kiállítás szenvedőjét, Baász Imrét rövid idő múlva menesztették is állásából... )
Húszesztendős viaskodásaimra akkor és azóta is Bocskay művészete a(z egyik) válasz. A Savonarolához hasonlóan a legtöbb korai Bocskay-kisplasztika sokrétegű jelentéssel bír.
Felfejteni ezeket a rétegeket, megérteni a titkos, fjnom utalásokat igazai szellemi kaland számomra még ma is. Szemlélésükkor ugyan gyakran idéződik fel bennünk régmúlt korok (hellenizmus, németalföldi középkor, az estélyi reneszánsz) hangulata, motívumvilága, de a téma, a feltett kérdés, a művészi attitűd igenis korszerű tudott lenni!
Bátorság kellett a legdurvább Ceau?ecu-réndszerben megmintázni az elmebajos római császárt/ Nérót, a gyermekkórus alultáplált, de éneklésre és zászlólengetésre fogott kis tagjait (,Himnusz), az ablakon kitekinteni szándékozó, de a drapéria alól kinézni nem merő, rettegő emberek figuráit {Az ablak).
Ma a szólásszabadság áldásai és átkai közepette talán fel sem sejlik a nézőben ezen motívumok, témák szellemi töltete, Kortörténeti érdekessége. Messze sodródott tőlünk totalitárius rendszer minden visszássága. De a szemforgatás, a (vallási) fanatizmus, a gyávaság, a patópálság, a kishitűség, az álszentség sajnos továbbra is élő és működő fogalmak mind a közösségi, mind pedig egyéni életünkben. Talán ezért aktuálisak ma is Bocskay Vince kisplasztikái, mert emberiek és őszinték. E szobrok zömének születésekor a kimondott igaz szóért akár börtön is járt. Ez a kor volt, amikor a művészek és a nézők a szimbolikus jelhasználat okán mint cinkosok összekacsintottak. A jelbeszéd, a titok, a szimbólum tartotta a lelket az emberekben. Egy versben, egy mondatban egy festményben, egy szoborban felfedett utalás, egy rejtett üzenet segített a túlélésben.
Mi tartja ma a lelket bennünk?
Vajon mi segít bennünket ma túlélni?
A rendszerváltozás az erdélyi magyarság számára kevés pozitívumot hozott, de a köztéri szobrok állítása tekintetében valóságos reneszánszról beszélhetünk. Be kellett hoznunk hatvan év lemaradását.
A köztéri megrendelések egy szobrász életében is új dimenziót nyitnak. Így történt ez Bocskay Vince esetében is. Végre megnagyobbodhattak az arasznyi szobrok, a drapériatanulmányok, az arcok, a figurák. De (talán)időlegesen háttérbe szorul az alap groteszk hang, a társadalomkritika.
Hangsúlyosabbá válik a fennköltség, az ünnepiesség. A súlyponteltolódást regisztrálva is megállapíthatjuk, hogy Bocskay esetében a hetvenes-nyolcvanas évek kisplasztikái és a 90-es évek monumentális köztéri szobrai között nincs különösebb formai, stiláris szakadás. Ugyanaz a műgond jellemzi a Bernády Györgyöt, a Márton Árorit, az Apor püspököt, a gróf Mikó Imrét vagy a Kálvin Jánosit ábrázoló szobrokat, mint a korai, számomra revelációként ható Savonarolávagy
a Turbános fejet. Ugyanaz a kiérleltség érhető tetten az arcokon, a végtagokon, a ruházaton, mint a pályája kezdetén a kisplasztikákon.
Nonfiguratív köztéri munkái is szellemesek, tömörek és lényegre törőek (A Don-kanyar hőseinek emlékműve - Marosvásárhely, Millenniumi emlékoszlop – Székelykeresztúr, 1848 és a két világháború emlékműve – Kézdivásárhely). Meggyőznek arról, hogy nincsenek már izmusok, nincsfiguratív vagy absztrakt, hanem csak jó vagy rossz művészet van.
Az 1990-es rendszerváltozás Bocskay autonóm műveire, kisplasztikáira is jótékonyan hatott. Oldottabbá, játékosabbá vált a témaválasztás. Kiemelkedőek a Földanya s sorozat darabjai, ahol a földközeliséget, a termékenységkultuszt foglalja a rá jellemző finom ironikus keretbe.
A kisplasztikáknál újabban érdekes kísérletnek vagyunk tanúi: a terrakotta „uralmát” ellensúlyozza a bronz. Ilyen például a Kitekintés és ikerpárja a Disputa, de a Kharón ladikja is, ahol a cizellált bronz plusz erőt és plaszticitást ad a kompozícióknak. Frissességével lenyűgöző az antropomorf
formákból építkező, fába faragott Profán feltámadás, ahol a nőies, puha idomok észrevétlenül változnak át tájrészletekké, dombokká, homokdűnékké. Ember és természet spontán szimbiózisa ez a mű. El tudnánk képzelni monumentális méretben bármelyik erdélyi város főterén!
Amikor Bocskay életművét szemléljük, szinte önkéntelenül merül fel a kérdés: hogyan lehetett ennyit és így alkotni, úgy, hogy közben tanárkodott, gondot viselt családjára, és a közösségi élet kihívásaira is becsülettel válaszolt?
A válasz ott van a Mester habitusában. Szerencsésnek tartom magam, hogy az utóbbi időben sokszor találkozunk, beszélgetünk. Alapos szakmai ismerete, pedagógiai érzéke, embersége megbízható útmutatást ad a fiatalabb pályatársaknak. Ritkán látni olyan egységet a kifejezési formákban, mint Bocskaynál: ugyanaz a műgond és komolyság jellemzi a beszédét is, mint a szobrászatét, de mindig, minden formában vagy mondatban ott bujkál a humor, a derű, az életöröm.
Az Erdélyi Művészeti Központban megtartott kiállításán talán soha nem látott számban és minőségben láthatjuk az ízig-vérig erdélyi szobrász munkásságát. Ízlelgessük, örvendjünk a szobroknak!

Vargha Mihály


Kuti Dénes
Kuti Dénes virtuóz festő- és rajzképességével a képzőművészeti főiskolára felvételizve, zsenge ifjúkoromban találkoztam először. Mi, felvételizők - de ahogyan emlékszem, diákkollégái közül is sokan - körülálltuk, amikor még főiskolásként ott állt a festőállvány mellett, és az akkor, ott kánonként uralkodó posztimpresszionista akadémizmusnak vagy a merészebbekkel a Francis Bacon-i szürrealista-egzisztencialista-metafizikus látásmódnak is hátat fordítva egy harmadik, utat választott.
Kitartó, munkás cizelláltságra, de a gesztusok lendületére is alapozó, valamint a kompozíció nagyvonalúságában és eredetiségében is tükröződő magabiztossággal - akár egy élsportoló korábbi biztos sikerei tudatában - festette akkori, bizonyára a kötelező tanulmányi feladatoknak is megfelelő festményeit. Az akkori festőművész növendéket látom a nemes szakmai küzdelemre, de ráadásul mindig újabb és újabb kísérletekre is kész, és kellően előkészített megoldások tudatában, bár szerénységgel, de magabiztossággal alkotó, a mindenkori „nagy” művészet iránti alázatot mutató, az azóta komoly sikerekben bővelkedő, most is örök fiatal művészben.
Kuti Dénes egyedivé érett festészetével talán 1979-ben találkoztam először egy marosvásárhelyi Kultúrpalotabeli tárlaton, amikor Is a Békés katicabogár című, ma is aktuális, nagy hatású képét állította ki. Addig azt hittem, ahogy az édesapám, Nagy Pál látta és festette a világot, akkor és ott, a hetvenes években, nálunk, Erdélyben talán nem is volt társa. Látás- és festésmódjához hasonló képi kapaszkodója környezetében nem volt, talán csak ha az általa bámult festőtársnak, Albert Lászlónak a mikro- és makrovilágot láttató „másként realista” felfogását nem tekintjük annak. Sokat gyötrődött azon, vajon ő maga a helyes úton jár-e? Talán, ha megéri Kuti Dénes festészetének kibontakozását, bizonyosságot is kaphatott volna, hogy igenis, az általa választott útnak van létjogosultsága. Kuti Dénes művészete lehetett volna az a varázstükör, amelyben megláthatta volna,
hogy ennek az útnak nemcsak hogy lehet folytatása, de később, újabb festőnemzedékek eljövetelév más, sajátos, az övétől különböző, de azzal rokon leágazásai és hajtásai is lehetnek.
Nem egyik napról a másikra járta be Kuti Dénes azt az egyéni stílusfejlődési ívet, amelynek egybefogható jellemzőjét számos kritikusa, elemzője próbálta megfejteni, fogalmakkal körülírni és számtalan, többnyire egymástól különböző jelzővel illetni.
Amíg művészeti fejlődésében eljutott a „katicabogárig” , számos hatás érte. A már gyermekkorában rajzaival kitűnt tehetség először Piskolti Gábor festőművész tehetségformáló magántanári keze alá került, onnan pedig az akkor legjobb időszakát élő marosvásárhelyi művészeti középiskolába, ahol ötödikes korától az érettségiig olyan tanárok útmutatásait követve, mint Bordi András, Barabás István, Incze István és Nagy Pál, szinte kész művésszé alakult, majd a főiskolán (Paul Sima és Tóth László voltak a tanárai) kiteljesedett művésszé vált. Bizonyára nagy hatással volt rá az az Erdély-szerte kivételesen intenzív képzőművészeti élet is, amely szülővárosát, Marosvásárhelyt jellemezte a hatvanas évek végén, a hetvenes évek elején. A nagy érdeklődést kiváltó helyi kiállításokon rendszeresen láthatta a hagyományosabb szemléletű művészek plain air (Bordi, Barabás, Siklódy stb.) de a kísérletezők (Albert László, Sükösd, Nagy Pál stb.) gyakran dús zöldre hangolt táji vonatkozású festményeinek sokaságát is. A művészetiben együtt járt olyan később jelentős művészekké lett társakkal, mint Szilágyi V. Zoltán, a későbbi világklasszis rajzfilmrendező, Elekes Károly kiváló festőművész, a MAMŰ egyik atyja stb., akiknek - talán nem véletlenül - művészi szemléletében rokonvonásokat találunk az övéivel. A főiskolán megismerkedett a ma Hollandiában sikeres Bittenbinder János festőművésszel, akinek stílusbeli ösztönző hatásáról maga a művész is vallott.
Bár az egy életen át történő stílusfejlődés ténye nyilvánvaló, az is tény, hogy Kuti Dénes egyik korai képe, a 22 évesen festett Műterem (1974) már olyan jegyeket mutat, amelyek mindvégig visszatérnek képein. Ilyen jegy a fotórealizmusra jellemző fényképszerű látványközpontúság, de az a dimenziókkal való játékaié; amellyel ezen a képen a maga valóságában kicsiny, de a művész festészetében meghatározóan fontos eszközt, a kis ecsetet valószínűtlenül nagyra növeli, plakátszerű hatást érve el vele. A plakátszerűség (a kompozíció figyelemfelhívó, gyakran meghökkentő jellege, a korábban többnyire csak a nyugati folyóiratokban és a lemezborítókon látott, a fogyasztói társadalom reklámvilágából, kölcsönzött alkalmazott grafikai megoldások) is része lesz Kuti Dénes művészi Arculatának, néhol egyfajta pop artos hangulatot is kölcsönözve munkáinak.
Ezen a korai festményen egy másik olyan elemet is találunk, amelynek alkalmazására a munkásságában többször visszatér, és amely levezethető a főiskolán akkor divatos rajzi technikára,
a forma kontúrjának helyenkénti kihagyására, ami tulajdonképpen a térbeliség és az ott meglévő körvonal olyan kifejező és pontos megjelenítését feltételezi, aminek következtében a néző mintegy látni véli a semmiben, a fehér felületen ennek a körvonalnak a folytatását. Ezen a képen a festőállványon nyugvó vászon és a modell körvonalainak el-eltűnése a profizmust hangsúlyozó vizuális gegként is értelmezhető, Ugyancsak korai munkájában, a főiskolai évek után készült Feledve (1977) címűben annak a zöld és visszatérően rozsda/avar/föld/vér angolvöröses barna színvilágnak és szálkázó, türelmes festésmodornak a lényegét látjuk megalapozva, amely szintén
mindvégig meghatározó lesz művészetében. A kép eszünkbe juttathatja az ökológiai gondolat (visszatérő problémája a Kuti által megjelenített világnak egyik karakteres filmes kifejeződéséti Tarkovszkij két év múlva elkészülő Stalkerét. A Feledve című kép gondolatát tovább fűző Békés katicabogárban (1979) újabb, a későbbi Kuti Dénes-i festészetben vissza-visszatérő motívumokat fedezhetünk fel. A vészjósló fegyverek motívumának megjelenése ilyen, akkor is, ha itt éppen a „katicabogaras” drapériával való letakarásukkal egyfajta hippis, „virággal és szeretettel a háború ellen” jelleget ölt. Fontos, hogy itt jelenik meg az a virágokkal dús rét is, amely sok képének lesz később egész művészetére kihatóan emblematikussá vált eleme. Ha a Békés katicabogár leírható egy konceptuális műként is felfogható, álomképszerű tájba helyezett installációként, akkor a paradigmaváltó, később rendszerváltó nemzedék legendás Ötödik évszak antológiájában is közölt, és a legalább annyira fontos, Baász szervezte sepsiszentgyörgyi Médiumon is szerepelt Eldobott mező (1980) egy land art projektet vagy egy katasztrófafilm díszletét megjelenítő festményként is felfogható. A kép egy később rendszert és hazát, akkor csak ízlést és stílust váltó nemzedék életérzését jelenítette meg. Itt még mintha a feladás dilemmájával konceptesítené a kissé hagyományosra is hangolt tájképet. Viszont Az ösvény (1981) című későbbi,
szintén a konceptualizmus jegyében fogant festményén már abszurd ösvénnyé formálja a füvet. Ugyancsak a táj és dilemma spiritualizálódását alakítja képpé több meditációra is sarkalló jellegzetesen „Kuti-zöld” festményein: Sírhant (1982), Fordított perspektíva (1983).
Az újabb áttörést Kuti Dénes művészetében az egyetemesség és a genius loci szervesen egyeztetett, sajátos idejének megjelenítése hozza, mégpedig először az Évszakok (1984) című festményén/ahol a festészet képi egyidejűségével is számolva, ugyanakkor a kép befogadói folyamata természetes részeként pásztázó tekintet vezérelhető linearitásában az időbeliségre is alapozva a négy évszakot egyszerre egységként és folyamatként vetíti a néző elé. A Golgota (1986) című képével egyoij, dedényegében szervesen kapcsolódó filozófiai dimenzióval egészül ki festészetének ez idáig többnyire a természet, az élet és?halál gondolatkörében mozgó tematikája, mégpedig a megváltóéval, akinek a dolgok mögötti összefüggéseket feltáró jelénléte egyre nyilvánvalóbbá
válik művészetében, mígnem elérkezik az életmű az egyik legbátrabb ilyen irányú vállalásáig, a Kereszt ígérete (2009) című képének megalkotásáig. A kereszt alakúra formázott kép a kora
reneszánsz korpuszaira utal vissza úgy, hogy miközben megmarad a Kuti által kedvelt növényi lét metaforánál, itt kivételként a leghosszabb élettel és számos gyógyító tulajdonsággal felruházott ősi faj, a Ginkgo bíioba, a páfrányfenyő leveleiből az emberek bűneinek megváltásáért szenvedő krisztusi testet is megjeleníti. Egyetlen (most is csak kvázi) emberi jelenlétként a Kuti Dénes alkotta életműben.
A magasság és mélység drámai megjelenése a rendszerváltás szabadságérzetben megélt karácsonyi pillanatait követő, az 1990-es marosvásárhelyi fekete március napjainak élménye öltött meglehetősen rendellenes formát az életművön belül a Requiem (1990) című festményen. Ez az Indulatból festett új expresszionista kép, az eddigiektől eltérő széles gesztusaival nemcsak kivételesként, de a kompozíciós tematikák szempontjából újként került be a Kuti-féle művészi látásmódba. Ennek a szerkezeti sémának látványos és koncepciózus a lenyűgözően bölcs Az álomfa (1997) fenti és lenti világot összekötő nyugodtsága, valamint az Átváltozások [2007) hétköznapi gondolkodás alapjait felforgatni képes „új világ” meglátását kínáló Bolyait megidéző, a hiperbolikus térre, de talán a homokórára, mint az idő csak látszólagos megfordíthatóságára utaló ég/föld kompozíció barokkos mozgalmassága. Mindkettőn megjeleníti egy újabb tematikai-formai elemként a kompozíciót kettészelő, a láthatatlanság színek nélküli fehér ködével fedett, az ürességgel leplezett végső titok megismerhetetlenségét.
Kuti Dénes szinte minden jelentős képén megjelenik tehát egy-egy új elem, amely tovább gazdagítja az addigi motívumait és festői eszköztárát, mégis úgy érezzük, hogy mindvégig megőrzi a már diákkorában bravúrosan egyénivé tett képi világát. Egyik legutóbbi, szürrealista látomást megjelenítő vállalkozásán, a talán még mindig befejezetlen A labda álma című festményén, a nagyméretű és nagyvonalú kompozícióval, ugyanakkor immár védjegyévé vált minuciózus virtuozitással festett képén, mintha saját művészete eszközhasználatának határait ostromolná. Mintha, mint diákkorában a festőállványa előtt tolongó bámészkodóknak - talán az időközben a realista festészet különböző válfajait felújító legújabb nemzedéknek – akarná újra és újra megmutatni, hogy ő, az immár 65 éves Kuti Dénes most is olyan teljesítményekre képes, amelyekért érdemes volt időben elfordulni a divatot és trendeket követő művészet csábításaitól, és saját belső mondandójához és munkamódszeréhez ragaszkodva, egyéni erejére és ambícióira, valamint saját alkotóerejére és a fennvaló segítségére támaszkodva létrehozni azt az egyedi formanyelvet, mellyel sikerült elismertetni kivételes képességeit nemcsak szőkébb környezetében, de mondhatjuk nyugodtan, hogy a teljes Kárpát-medencében.

Vécsi Nagy Zoltán