Szeptember 30-án 160 éve született Benedek Elek

Köztudomású, hogy ő volt a magyar gyermekirodalom egyik megteremtője és legrangosabb művelője. Túl azon, hogy számos mesét írt, mesegyűjteményeket is szerkesztett, és ő alapította az első magyar irodalmi gyermeklapot, Az Én Újságomat.

 Talán kevéssé közismert azonban, hogy ő volt a trianoni sokkot követően az anyaországtól elszakított magyarság első vigasztalója. Bár Budapesten is volt lakása, s élhetett volna a megmaradt Magyarországon békés nyugalomban, szülőfaluját, Kisbacont nem hagyta el. S nem hagyta magára a magyarok ezreit sem, akik egy pillanat alatt román állampolgárként találták magukat. S főként nem hagyta el az ártatlan gyerekeket. Lassanként egész birtokát arra áldozta, hogy hetilapot adjon ki nekik. A Cimbora több volt mint egy gyereklap, mert a magyar nyelv és kultúra őrzése mellett az anyaország melegét kívánta pótolni. Bízvást állítható, hogy az első román államiság alatt cseperedett magyar nemzedék “Elek nagyapó” írásain nőtt fel.

A legnehezebb időkben maradt hű magyarságához, de a megváltoztathatatlan realitások figyelembevételével, okosan. Amint azt az erdélyi magyar gyerekeknek is sokszor mondta, írta, üzente: “Az állam nyelvét meg kell tanulni, az édesanyátok nyelvét nem szabad elfelejteni”. (Kalendárium Press nyomán)

 

BENEDEK ELEK: IGAZSÁG ÉS HAMISSÁG (Részlet)

Sok ezer esztendővel ennek előtte, útnak indult az Igazság, hogy bejárja a világot, s megismerkedjék e föld minden népével. Amint ment, mendegélt, találkozik a Hamissággal. Köszönti illendőképpen:

– Adjon isten jó napot, földi, hová-merre tart kigyelmed?

Felelt a Hamisság:

– Én bizony elindultam világgá, hogy megismerkedjem e föld minden népével.

– No, ha kend úgy, én is úgy – mondta az Igazság. – Menjünk együtt.

Kezet csaptak, jó barátságot kötöttek, s megfogadták, hogy egymást jóban-rosszban el nem hagyják. Kinek amije van, egymással megosztják.

Na, továbbmentek. De ahogy az első helyen megállapodtak, mindjárt az Igazság útravalóját vették elő, abból ettek, falatoztak. Azt mondta a Hamisság: ha majd elfogy az Igazságé, azután az ő útravalójából élnek.

Az Igazság hitt a Hamisságnak. Hanem ha hitt, meg is járta szépen. Mikor az ő útravalója elfogyott, a Hamisság elővette a magáét, de egy falás kenyér nem sok, annyit sem adott az Igazságnak. Éhes volt az Igazság, de olyan éhes, hogy a szeme is vereset, zöldet látott. Kérte szépen a Hamisságot:

– Adj egy falás kenyeret, barátom! Hiszen én mindent megosztottam veled.

– Jól van – mondta a Hamisság -, adok szívesen, ha megengeded, hogy kiszúrjam az egyik szemedet.

Mit volt, mit nem tenni a szegény Igazságnak, éhes volt erősen: megengedte a Hamisságnak, hogy szúrja ki egyik szemét. Aztán továbbmentek. Hanem mikor ismét éhes lett az Igazság, a Hamisság csak úgy adott enni, ha megengedi, hogy a másik szemét is kiszúrja.

Következő alkalommal azt kívánta a Hamisság, hogy az Igazságnak vághassa le a fél karját. Az Igazság ezt is megengedte. Más alkalommal a másik fél karját hagyta levágatni, csak hogy éhen ne vesszen. S mikor a Hamisság kiszúrta az Igazságnak mind a két szemét, levágta mind a két karját, még ott is akarta hagyni az út szélén a szegény nyomorékot. Pedig akkor olyan félen való helyen voltak, ahol nemhogy ember, de még madár sem járt. Könyörgött az Igazság:

– Ne hagyj itt elveszni, vezess el legalább egy városnak a kapujáig, ahol koldulhatok.

A Hamisság megígérte, és vezette is a nyomorék Igazságot, de nem a város végére, hanem messze-messze, rengeteg erdő szélére, egy akasztófa alá. Leült ott az Igazság, s várta, hogy valaki arra jöjjön, de bizony nem jött semmiféle lelkes állat.

“Istenem, istenem – tűnődött magában -, nem város végére vezetett ez a gonosz lelkű Hamisság, hiszen nem jár erre senki, de senki.”

Addig szomorkodott, bucsálódott magában, míg az édes jó álom elnyomta. Hanem reggel, mikor felébredett, úgy tetszett neki, hogy a feje fölött, bizonyosan valami fán, beszélgetnek. Hallgatódzik, hallgatódzik, s mindjárt észrevette, hogy nem emberek, akik a feje fölött beszélgetnek, hanem ördögök. Azt mondta az egyik ördög:

– Hej, ha tudnák az emberek, amit én tudok, bezzeg nem volna annyi nyomorék a földön!

– Mit tudsz, mit tudsz? – kérdezték a többiek.

– Kitaláltam az orvosságát – mondta az ördög -, hogy hogyan kell meggyógyítani a nyomorékságot s a vakságot.

– Hát mondd el nekünk is – mondták a többiek -, mi úgysem adjuk tovább.

– Jól van – mondta az ördög -, tudjátok meg ti is. Amely nyomorék ember újhold péntekének éjjelén meghengergőzik a harmatos fűben, annak ismét ép lesz minden porcikája, s amely vak ember megmosdik ezen az éjjelen a fű harmatjában, visszanyeri ismét a szeme világát.

Megszólalt most a vén ördög:

– Hadd hallom, ki tud még valamit közületek?

Előállott egy fiatal ördög, s azt mondta:

– Én is kitaláltam valamit, de olyant, hogy azzal egy hét leforgásán elpusztul a király városa, a király városának minden lelkes és lelketlen állatja.

– Hát ez ugyan mi lehet? – kérdezték mind egyszerre.

– Ez bizony az, hogy a városnak a napkeleti szélén egy nagy követ hengerítettem a források ereire, de olyan mélyre, hogy emberi szem meg ne lássa. Ettől a kőtől egy csepp víz sem tud felfakadni, s szomjúságban hal meg az egész város.

Többet az ördögök nem beszéltek. Elmentek valamerre, isten tudja, merre; hanem az Igazság mindent jól hallott a beszédjükből, s még az éjjel megpróbálta, vajon igazat mondott-e az ördög. Éppen újhold péntekének éjjele volt, belefeküdött a harmatos fűbe, jól meghengergőzött benne, s hát, halljatok csodát, kinőtt egyszerre mind a két karja! Akkor aztán felállott, szedett mindenféle harmatos füveket, jól megdörzsölte a szeme helyét. Egyszerre csak visszajött a szeme világa, látta az újholdat, látta az égen a ragyogó csillagokat, látta a rengeteg nagy erdőt, s látta szegény azt is, hogy a gonosz lelkű Hamisság nem város végére vezette, hanem rengeteg erdő szélére, akasztófa alá. Hálát adott a jó szerencséjének, hogy nem hagyta el nagy nyomorúságában, s mindjárt jóra gondolt: meg sem áll addig, míg a király városába nem ér, elmegy a királyhoz, és elémondja neki, amit az éjen hallott.

Ment, mendegélt, hegyeken-völgyeken által, meg sem állott a király városáig, pedig olyan éhes volt, hogy alig bírták a lábai, s mit látnak szemei: gyászfeketébe van vonva az egész város, gyászol ott minden ember, rettenetes nagy ott a szomorúság. Ment egyenest a királyhoz, aki nagy búsan ült a szobájában. De lett nagy öröm, mikor az Igazság elmondta, hogy mi csudálatos dolog történt vele az éjen. Hogy csak vegyék ki azt a követ a föld alól, a források szájáról, s lesz víz ismét bőven. Indult mindjárt a város népe, s hát csakugyan ott volt a nagy kő a források száján. Ahogy elvették onnan, kibuggyant az áldott jó víz, megeredtek ismét a folyók és patakok, volt víz elegendő, ihattak a népek.

Bezzeg lett most jó dolga az Igazságnak! Tejbe-vajba fürösztötték, s tovább nem is eresztették, hadd éljen közöttük.

Telt-múlt az idő. A Hamisság bebarangolta a világot. De egyszer csak elfogyott az ő útravalója is, s amint ment, mendegélt, éppen abba a városba ért, ahol az Igazság lakott. Hogy esett, hogy nem, bement az Igazság házába, s kért tőle egy falás kenyeret.

Az Igazság mindjárt ráismert a Hamisságra, s azt mondta:

– Szívesen adok, ha megengeded, hogy kiszúrjam az egyik szemedet.

Mit tehetett a Hamisság, meg kellett hogy engedje.

Másnap a Hamisság megint csak elment az Igazsághoz, mert egyebütt még száraz kenyeret sem adtak, s az Igazság csak úgy adott kenyeret, ha a másik szemét is kiszúrhatja.

– Szúrd ki a másik szememet is – szólt a Hamisság -, csak adj kenyeret!

Harmadnap a bal karját, negyednap a jobb karját vágatta le a Hamisság, csak hogy kenyeret kapjon. Mikor aztán sem szeme, sem karja nem volt, megkérte az Igazságot, hogy vezesse el az alá az akasztófa alá, amely alá ő az Igazságot vezette volt.

– Jól van – mondta az Igazság -, elvezetlek. – S vezette is mindjárt az akasztófa alá, ott leültette, s szó nélkül otthagyta.

Aközben beesteledett, s az ördögök ismét összegyűltek, hogy számot adjanak egymásnak, ki mit csinált az elmúlt napokban. Hanem mielőtt a számadásba fogtak volna, azt mondja a legöregebb ördög:

– Csak várjatok egy kicsit a beszéddel, nézzünk széjjel elébb, nincs-e itt valaki, mert a múltkoriban valaki hallgatódzott itt, különben a források szájáról nem vették volna el a követ.

Úgy tesznek, ahogy az öreg ördög mondja, s hát csakugyan megtalálják az akasztófa alatt a Hamisságot. Na hiszen, ráesett ahány ördög mind a Hamisságra. Ütötte-tépte, ki ahol találta. Egy szempillantás alatt ezer darabra szaggatták, s még ez sem volt elég: tüzet raktak, elégették, s a porát szélnek eresztették.

El is vitte a szél a Hamisság porát mindenüvé a világon, s azóta, ahol ember él, ott hamisság is van.

 

Forrás: Benedek Elek: Vége jó, minden jó és más mesék – Igazság és hamisság, MEK.OSZK

Kapcsolat

Szék-helyek.ro 

525400 Kézdivásárhely

42-es Udvartér 1.sz.

Telefon: 0040 742 210 505

E-mail: szekhelyek@gmail.com

Kapcsolattartó: Tóth László


Adatkezelési tájékoztató 

Felhasználási feltételek

Szerzői jogok

  Minden, a Nagy haború  oldalain megjelenő tartalom (cikk, kép, videó, egyéb) a Szék-helyek portál  (továbbiakban Portál)  jogvédelem alatt áll. A szerző engedélyével másolható vagy sokszorosítható.
A www.felsoharomszek.szek-helyek.ro és www.szekhelyek.szek-helyek.ro  hírei, véleményei szabadon idézhetők és felhasználhatók, az eredeti forrásra mutató hivatkozás elhelyezésével.

Bővebben szerzői jog