A fekete asszony 1 rész

Kategória: Kultúra

Egervári Potemkin Ödön (1823-1895)

 A kedves olvasót az 1848-49-es évekbe repítem vissza a folytatólagos novella kapcsán. Azért döntöttem, hogy a történetet közlöm, mert kézdivásárhelyi utalás is van benne.

„Általánosan tudva van, hogy nem egy magyar nő a honvédek soraiban harcolt, sőt lóháton is tett szolgálatot. S ha van oly egyéni nézet, mely ezt kárhoztatni képes, vagy pedig gúnyolódva gáncsolja e női hőslelkületet: bizonnyal téves szempontból s egyoldalúan ítél a felett. Rendkívüli korszak, rendkívüli eseményeket s egyéneket szül egy iránt. Elbeszélésem hősnője „A fekete asszony“ nem tartozik ugyan azon hölgyek sorába, kik honleányi túlbuzgóságukban fegyvert ragadtak és síkra szálltak a haza védelmére, ő amazoknál is fentebb állt s a szabadság szent ügyében tett érdemeit s önfeláldozását magasabb szempontból kell megbírálnunk, miért is múltjának rövid vázlatát az utókornak átadni méltónak találtam, s éltet a remény, hogy a tisztelt olvasó véleményemet osztani fogja.” Ezekkel a szavakkal engedte útjára Egervári Potemkin Ödön az elbeszélését, 1869-ben a Honvéd oldalán.

 

Az általános néven ismert fekete, asszony, valódi nevén Török Borbála, egy régi magyar család ivadéka, mely már I. Mátyás korában virágzott, Török Ambrus soproni főispán és kapitány volt. E család háromfelé ágazott, u. m. kadicsfalvi, fiadfalvi és enyingi Török családokra, mely utóbbi sarja a XVI-ik század első felében élt, s nagy hazafi nevet kivívott szerencsétlen Török Bálint a jedikulában, vagyis a konstantinápolyi hét toronyban fejezte be életét.

E beszély tárgya a kadicsfalvi családhoz tartozik, atyja Török Mózes, egyik erdélyi bányavárosban, Csertésen m. kir. kincstári aranyolvasztó, édes anyja pedig Csernáncky Anna volt.

Borbála 1816-ik évi november 6 án Abrudbányán született nagyanyja, Simonyi Zsófia házánál; első gyermekkori éveit szülei házánál tölté, azonban alig öt éves korában atyjának egy távoli rokona, gróf Bethlen Zsuzsánna, Barcsai Ábrahám ezredesnek s írónak a neje (minthogy Borbála szépanyja szintén gr. Bethlen leány volt), mint gyermektelen özvegy, magához vette őt, a hol gr. Toldi Rozália Innocenciával, később férjezett Zsombori Jánosné- s báró Vesselényi Máriával, később férj. b. Vesselényi Ferencnével együtt nevelkedett fel.

Tizenkét éves korában három hó alatt édes anyját, azután gyámanyját s végre édes atyját veszíté el. E csapás után a már fentebb említett nagyanyja vévé őt magához s 13 éves korában nőül adá Szatmár-Németi Némethi Józsefhez.

Miután férje koros és tudományos férfiú volt, következőleg az oly igen fiatal nő is többet volt komoly, mint vidám, mintsem korával összefért volna; a mi későbbi életére nagy befolyással és hatással volt. A város legtekintélyesebb családjaival barátságban lévén: a természettől bájos külsővel, nemes szívvel megáldott s azonfelül gondos, magasabb szellemi kiképeztetésben részesült hölgynek nem egyszer sikerült mások javát előmozdítania. Némethi Józseffel való frigyét az ég hét gyermekkel áldá meg, de azokból hat elhalt, egyedül egy öt éves leánykája, Ilka maradt életben, s ő maga özvegy volt már 1848-ban, a borzalom napjaiban.

A zlatnai vérengzés

 A zalatnai vésznapnak vagyis vérfürdőnek körülményes tárgyalását mellőzöm, (http://epa.oszk.hu/03000/03018/00209/pdf/EPA03018_honismeret_2008_06_033-040.pdf) minthogy az a jelen elbeszélés hatáskörén kívül esik, itt csupán azon érdekes eseményeket adom elő, melyek a fekete asszony azon kori életrajzával szoros összefüggésben vannak.

1848-ik évi október 24-én este a magyarok részéről nők, gyermekek és aggok, valamint minden fegyverfogható férfiak a zalatnai római katolikus szentegyház udvarán s a paplakban egybegyűlve valának; következőleg a fekete asszony is közöttük lévén kisded öt éves leánykájával egész éjen át virrasztottak. A város főterét egy csinosan szabályzott patak hasítja ketté. Október 25-én reggel a kis folyam innenső részén, vagyis az egyház előtti téren a családjaik felett őrködő maroknyi magyar nemzetőr-csapat állott szemközt velők a patak túlpartján átláthatatlan román néptömeg, jobbadán lándzsákkal fegyverkezve. A két csapat között alkudozásra került a dolog. A románok a magyarok fegyverletételét kívánták, melyet ők is hasonlóval ígértek viszonozni; továbbá nagy mennyiségű szalonnát és bort kértek; a fekete asszony saját pincéjéből 50 akó bort ajánlott nekik; azonfelül a

templom tornyán s néhány díszesebb házon lengő nemzeti lobogónak eltávolítását s helyébe a sárga-fekete zászló kitűzését követelték. Ezen békepontokat elfogadták a magyarok, fegyverét mind a kétfél letette, s néhány perc alatt a nők zsebkendőiből rögtönzött fehér lobogók-, mint a megkötött béke jelvényei, ott lengtek a két ellenfélt egymástól elválasztó patak hídján. A romai katholikus szentegyház tornyán lengedező nemzeti színű lobogó helyébe egy temetések alkalmával használni szokott sárga rojtozatu fekete zászlót tűztek ki addig is, míg azt rendes sárga-fekete zászlóval felváltják majdan. Azonban az egyházfi nem fogván fel jól a vett utasítást, mely szerint a lobogót annyira feltekerve tűzné ki, hogy annak csak a két hegyes vége lássék; vagy pedig rémült helyzetében elfeledő s azt egész széliében kibontva tűzte ki; mire az összes lakosságot félelem s borzalom ragadta meg, midőn fejük felett az egészen kibomlott lobogón a fekete mezőre varrott sárga halálfőt megpillanták. Ez eseményt a műveltség oly alant fokán álló román néptömeg

egy része arra magyarázta, hogy a magyarok halállal fenyegetik őket. Míg a bennlevő románok a békét megállapították, addig a kinnlevők a várost köröskörül felgyújtották. Ezen jeladásra a románok fegyvereiket felragadván, átlődöztek a magyarokra, kik azt hasonlóan viszonozták. Elég volt egy lövés, s a béke felbomlott ; futott minden magyar a merre tudott; hisz ők szegények, maroknyi csoport voltak egy óriási dühös , vad tömeg ellenében. A román felkelők több oldalról felgyújtják Zalatnát.


Nagyobb része kocsin, szekéren és gyalog, a nemzetőrség fedezete alatt, Gyula-Fehérvár

felé indult; azonban oda el nem juthattak, mert Preszákánál teljesen bekerittetvén, halomra mészároltattak az irgalmat nem ismerő, s a vakságig fanatizált románok által. Mintegy hat-hétszáz véráldozat alussza ott örök álmát, egy óriási jeltelen sírhant alatt.


(E borzasztó vérfürdő leirását még 1849-ik évben (ha jól visszaemlékezem, a „Közlönyében) az akkori zalatnai romai katolikus segédlelkész, jelenleg baróti (Erdővidéken) plébános, főtisztelendő Szabó János úr tette közzé.)

A magyaroknak Zalatnáról menekülése alkalmával a fekete asszony nehányad magával nem csatlakozott a nemzetőrökhöz; a város végén egy román jó ismerőse lévén, a kiben bízott és nem is csalódott, annak a házába menekült, s a jámbor lelkű öregnél menhelyre talált. Mindamellett e helyütt biztonságban nem voltak; az utcákon égő házak s a fel-alá száguldozó vérszomjas románok dühétől tartván, minthogy azonban ily veszély közepett áthatolni lehetetlen volt, tehát kétségbeesett meneküléshez folyamodtak, úgymint egyik kertkerítést a másik után átmászva siettek ki a szabadba, de több Ízben a nagy fáradalomtól eltikkadva pihenni voltak kénytelenek, halkan hallgatózván,

vájjon nincsenek-e üldözőik nyomukban, s olykor a közeledő románok elől el kellett rejtőzniök.

Ily kínos, halálos rettegés dacára is gyorsan haladt az idő, mert drága volt minden perec. A sötét éjt a lángtengerbe borult városnak pokoli fénye nappallá varázsolta; pedig ők az éj sűrű palástja alatt reméltek a kohók előtti térségen áthatolni — mely helyet nem lehetett elkerülniük — csak ekként érhetvén el az óhajtott célt, s csupán ez úton volt lehetséges elkerülnie a borzasztó halált.

Elhatározták tehát, hogy a hajnalt bevárják, midőn majd az égő város lángjai is lecsillapulnak, nem világítják meg annyira a láthatárt, s a románok is tán kissé kijózanodnak az elvakított düh mámorától s az öldöklésbe belefáradnak, kiknek „öljétek a magyart!“ (omoruc la unguri) rémes vad kiáltásaik, összevegyülve egy-egy fegyverdurranással vagy a szerencsétlenek fejére mért fejsze és buzogány csapások tompa hangjával és a szegény áldozatok halálhörgésével, hol közelről, hol távolabbról egész éjen át fölükben hangzott.

Az éjt egy a város végén fekvő, még a romboló kéztől ment, de lakóitól elhagyatott házban töltötték, hol néhány almát is találtak, mellyel éhségüket csillapítni igyekeztek. Reggel felé a zaj egy kissé szűnt, de ők már tovább nem maradhattak a házban, mely valószínűleg pár óra elteltével a többiek sorsára jutott; megindultak tehát együttesen a már tervezett lak felé. Útközben egy románnal találkoztak, a ki rögtön felvonta fegyvere sárkányát s épen a fekete asszonyra irányzott; ez szivacstartón esdekelvén, sírva kérte őt, hogy ne ölné meg, hisz életében soha sem vétett neki.

A vad- s inkább érzéketlennek és butának mintsem elvetemült gonosz, vagy pedig vérszomjas boszuállónak mondható együgyű ember keblében a művelt s a mellett kedves, szép külsővel bíró hölgynek szívre ható sírása oly húrt pendített meg, melynek előtte ismeretlen hangja önkénytelenül azon öntudatra költé fel őt, hogy ő is ember s földi hivatása nem egyedül az állati ösztön követelményeiből áll, melynek mindaddig lenyűgözött rabként hódolt, ez egyszer a szellem hatalma

vezérlé őt s feltartó gyilkos karját, mert a már ártatlan vért ontani kész fegyverét leeresztő, s habár közönyösen válaszolt az előtte remegő áldozatnak: „engedj meg asszonyom, kénytelen vagyok éltedet kioltni, mert parancsunk van a magyarok kiirtására“ — mindamellett engedékenysége azt tanúsító, hogy nem tagadhatván meg önmagát, hogy ő is ember, kinek szívében a jónak csírája rejlik ugyan, csakhogy azt a lelkiismeretlen hanyag nevelés elmulasztó kifejleszteni.

Alighogy a természet eme vad fia őszinte vallomását elmondá, ép azon pillanatban a halálra szánt áldozattól mintegy húsz lépésnyire vonszolták ki saját házából Drozdovszki jegyzőt; ezt látván a fekete asszony szándékolt gyilkosa, ő is oda rohant részt venni a szerencsétlennek meggyilkolásában; a mit rögtön végre is hajtottak; mialatt a menekvők egy rozzant kapu mögé vonták magukat, s midőn a gyilkosok a vértettet befejezték: épen mellettük haladtak el további vérjelzett útjukra. Az isteni gondviselés csodaszerben menté meg éltüket, mert ha a gyilkosok bármelyike csak egy oldalpillanatot vet, észre kellett volna őket vennie, s akkor menthetlenül veszve vannak. Végre elértek a rég óhajtott házhoz; szállásadó gazdájuk örömkönytelt szemekkel fogadá őket, enni s inni ádott nekik, csak a velük volt Antos családot, kit a románok gyűlöltek, bocsátotta nehezen be házába.

Azon helyen békében s háborítlanul maradtak egészen másnap reggelig, midőn ott létöket észrevették a románok, a kis szalmás kunyhót körülfogván, megparancsolták, hogy rögtön jöjjenek ki, különben a házat reájuk gyújtják. Nagy s életfeladat volt, hogy melyikük menjen ki e vad csordával beszélni, Antos kincstári tisztviselő családja közöl egyik sem, mert a velők együtt megrémült házigazda azt állító, hogy Antosékat személyes bosszú szomjuk eloltására élet s halálra keresik mindenütt; a székely származású romai katolikus áldozópap Szabó János és annak öccse egy szót sem tudtak románul, s így más senki sem lévén arra alkalmas, mint a fekete asszony, tehát kénytelen volt kimenni, annál is inkább, mert a románok az iménti fenyegetést érvényesítenünk, a kezükben tartott tüzes csóvákkal a ház szalmafedeléhez közeledtek. A mint a hölgy a pitvarba kilépett, egy sánta román ugyanabban a percben homlokának irányzó fegyverét e szavakkal:

— „(dem bán!) adj pénzt!“

Válaszul azt nyeré, hogy nincs.

— „Úgy hát adj ékszert vagy ezüstöt, de adj valamit, különben meghalsz; hiszen te gazdag asszony vagy, kell nálad valaminek lenni.“

— „Van — rnondá a nő — várj míg kihozom.“

Bement s felragadta kisleánykáját, azt a fegyvercső elébe tartván, rnondá:

— „itt van! ez mindenem amivel birok, most lődd agyon előbb gyermekemet azután

magamat.“

— „Az isten nevére! — hangzott e válságos percben kívülről több román ajkáról, kik a zajra odacsődültek Némethi Borbálát fölismerték

— ne lőj! hisz ez a mi jó asszonyunk.“

S a másik pillanatban az egyik román karjára vette a kis ártatlan síró kisdedet, gyöngéden

hízelegve neki, csitítá s borítottá őt. Egy akarattal el lőn tehát határozva, hogy a hölgynek, valamint Szabó áldozópapnak s öccsének megkegyelmeznek s bántatlanul útjukra bocsátják őket, azonban, alighogy Antosékat észrevették, mondván: „most már gyorsan meneküljetek, mert ha észreveszik, hogy az Antosékkal együtt voltatok, menthetetlenül veszve vagytok — egyikőtök életéért sem felelünk.“

Futásuk közben egy borzadalmas látványnak voltak tanúi. Egy elaggult özvegy úrhölgy, Hollóné, leégett háza előtt egy széntuskóhoz hasonlóan összeégve feküdt a földön, s csakis két karja s nyelve mozgása jelezték életbenlétét, sem szeme, sem orra, vagy egy parányi ép hely nem volt testén és mégis élt.

(Folytatása következik.)

Sokszorosítás átmásolás minden formájában kizárólag a Szék-helyek engedélyével lehetséges.