Kategória: Transzilvanizmus-jobb

A transzilvanizmus kezdetei mindkét vonatkozásban a 19. század utolsó harmadára nyúlnak vissza, amikor az 1867-es osztrák–magyar kiegyezést követően Magyarország erőteljes polgári fejlődésnek indult, ami a vidék fokozatos gazdasági és szellemi lemaradásával, alkotóerőinek a központ felé irányulásával járt együtt. Az irodalomban viszont már az 1870-es évek közepétől jelentkeztek olyan törekvések, amelyeknek célja Budapest elszívó hatásával szemben egy-egy vidék szellemi erőinek tömörítése volt. Ez a törekvés hozta létre 1876-ban a marosvásárhelyi Kemény Zsigmond Társaságot, 1881-ben az aradi Kölcsey Egyesületet, 1888-ban a Kolozsvárt alapított Erdélyi Irodalmi Társaságot, majd a millennium küszöbén a nagyváradi Szigligeti Társaságot, 1906-ban a temesvári Arany János Társaságot, amelyek köré a vidéken alkotó, az erdélyi mindennapok, a táj és múlt témáiból ihletődött írók, költők tömörültek.

A politikai életben ebben az időben, főképp a századfordulótól kezdve egyre inkább szóhoz jutottak azok a törekvések, amelyek a központosítás ellenében a vidék gazdasági fejlesztését tűzték ki célul: erőteljes mozgalom indult a gazdaságilag és politikailag egyaránt háttérbe szorított Székelyföld fejlesztéséért, s ennek összefüggésében megfogalmazódott egyfajta politikai regionalizmus, amely ideológiájában a polgári radikalizmussal tartott rokonságot (erőteljesen kötődve Adyhoz), s részben az 1848-as hagyományokat elevenítette fel. Az erdélyi régió vagy annak kisebb egységei (pl. a Kalotaszeg) sajátos érdekeinek érvényesítésére, de az egyre nyilvánvalóbb román nemzeti (elszakadási) törekvésekre is reagálva, ekkor születtek meg a regionális érdekeket határozottabban kifejező elképzelések (pl. Jászi Oszkár „keleti Svájc”-elgondolása), ekkor próbálkozott valamiféle gazdasági önszerveződés programjával a Székely Kongresszus, s ekkor indította meg a maga korai transzilvanista mozgalmát a Kalotaszegen Kós Károly.

A politikai transzilvanizmus céljai és elképzelései döntő módon változtak meg az első világháború végén, amikor felvetődött – a háborúvégi rendezések hivatkozási alapjául szolgáló wilsoni elvekre építve – egy, a magyar, román és szász elem egységét tételező autonóm Erdély elgondolása, amely előbb a magyar államon, majd Trianon után Románián belül kívánta a régió (általuk feltételezetten közös: magyar, román és szász) érdekeinek födera­lisztikus elvekre épülő érvényesítését. Később az effajta törekvések és elgondolások mozgástere teljesen beszűkült (Kós Károly, Paál Árpád, Gyárfás Elemér), s az 1920-as években már csak a kisebbségi érdekvédelmi harc rész-célkitűzései maradtak meg, amelyeket egy, a román állam decentralizációjáért küzdő politikai összefüggésrendszerben reméltek megvalósíthatónak. Végül a második világháborúhoz közeledve az „erdélyi kérdés” megoldására irányuló elképzelésekbe egyre nagyobb súllyal szóltak bele a területi revíziós törekvések.

Az 1940-es bécsi döntés és Erdély északi részének a magyar államkeretbe való visszatérése után ismét hangot kaptak a régió külön érdekeinek érvényesítését elváró megnyilatkozások, míg végül a háború végső kimenetelével és Erdély teljes területének Romániához való visszacsatolásával a politika színterein lezárult az „erdélyi kérdés”, s már csak a békeszerződések küszöbén született néhány elképzelésben (pl. Makkai Sándor) vagy az 1956-os magyar forradalom küszöbén formálódott magán-tervezetekben (Szoboszlai Aladár, Dobai István, Fodor Pál) fogalmazódott meg egy autonóm Erdély vagy a területviszály végérvényes lezárására hivatott lakosságcsere „megoldása”. Ezeknek az elképzeléseknek a szerzőit a kommunista rendszer „hazaárulás” vádjával ítélte el (egy részüket halálra), ugyanakkor a szocializmus „teljes egyenjogúságot” programjába foglaló ígéretével szemben a totalitárius rendszer minden eszközével Románia „homogenizálását”, a kisebbségek beolvasztását vagy elüldözését próbálta megvalósítani. (Wikipedia)