Kategória: Jegyzetek

De régen is volt 1918. december 1-je, amikor az Erdélyt, Bukovinát és a Bánságot a történelmi Magyarországtól elszakító Román Nemzeti Tanács Gyulafehérváron azt ígérte: a megalakuló Nagy-Romániában teljes nemzeti szabadság illet meg minden ott lakó állampolgárt. A székelyeket is. Kár, hogy kopik a román emlékezet…

 

Aki ismeri ennek a megtiport, kicsiny népnek a történelmét, az tudja, mennyire dacos és földhözragadt… Földhözragadt a szó nemes értelmében: ragaszkodik ősi földjéhez, a sok évszázados hazához. És dacos. Mindig az volt. Dacolt tatárral, törökkel, osztrákkal, orosszal, mikor ki tört a földjére, az anyaországra. Dacolt akkor is, ha egy szál magára maradt. Most sem kétséges: megvédi magát a rá kimért, sorvasztó megsemmisüléstől. Önvédelmi harcot fog vívni, ha arra kényszerül.

A marosvásárhelyi Postarét a székely helytállás szimbóluma. Ezen a helyen végezték ki 165 éve, 1854. március 10-én a Habsburg-ellenes felkelés vezéralakjait, Gálffy Mihályt, Török Jánost, Horváth Károlyt, Benedek Dánielt és Bertalan Lászlót. Ők az ottani „aradiak”. Emléküket másfél százada obeliszk őrzi, alapkövén nyíltól sebzett oroszlánnal, lábai közt a nemzeti lobogóval és a magyar címerrel. Az oszlopon Jókai Mór sorai: „Élni szabadságban, vagy ezért meghalni merészen: ezt hitték, vallták, s haltak érte híven…” Mi itt, a csonka országban is ehhez az eszméhez nyúltunk, ha a szabadságunkért indultunk Rákóczival, Kossuthtal, pesti srácokkal… Ideát is volt tiltás, kordon, karhatalom meg ami lenni szokott ilyenkor, ám vonultunk, gyülekeztünk, dacoltunk. Ahogy most, vasárnap az obeliszknél a mártírjaikra emlékező székelyek is teszik.

Pilhál György

 

magyarnemzet.ro